Helyzetjelentés #nemtudomhányadik

Vizsgaidőszak végén vagyok, és már a falat kaparom, annyira elegem van.

Két napja itthon vagyok, be vagyok zsongva, hiányzik P, hiányzik minden, az hogy megnyugtasson, hogy odabújhassak, hogy pömpikéljenek. Itthon nincs olyan jó dolgom, mint mellette, itt egyedül vagyok, nincs aki szórakoztasson. :D El lettem kapatva rendesen... És ezen nem segít az sem, hogy minden este 1 órán át hallgatom a búgó hangját, és bah... Ha nagyobbak lennének a gombok a telefonon, tuti átmásznék hozzá... :D

Próbálnék tanulni, de nem megy... No de ez nem újdonság, egy hete ezt játszom, lassan csak felpörgök, csak ahogy egyre kevesebb a vizsga, annál nehezebben veszem fel az üzemi hőmérsékletemet...

Csak nem változtam meg teljesen, még mindig olyan elánnal tudok szenvedni, mint régen. :D Helyes, megnyugodtam. :D

Mit írjak méééééég? Hmmmmm... Mondtam már, hogy unatkozom? Tudom, okos ember sosem unatkozik, és én is elfoglalom magam, csak nem azzal, amivel kellene. :D (Belgyógy.)

Jah, igen, 23 lettem. A-ékkal még változatlanul együtt lakunk, bár ez a dolog több sebből is vérzik, mivel én technikailag most nem lakom sehol. Vagyis mindenhol lakom. Vagy hogy mondjam, P-vel állandóan együtt vagyunk, tehát mi EGYÜTT lakunk, csak mindig máshol. A lakásban kb 2 napot töltök, a maradékot P-vel, illetve hetente/kéthetente itthon is vagyok, tehát jelenleg háromlaki életet élek. Érdekes amúgy, mert jelenleg kb sehol nem érzem magam otthon, csak mellette, bárhol is vagyunk. A lakásban lassan idegenek a dolgok, P-nél nyilván nem érzem magam annyira otthon, Anyáéknál meg kéthetente eltöltök pár napot, amiből 2 azzal telik, hogy aklimatizálódok... Lett egy életritmusom, amit állandóan át kell variálnom, emellett tanulni is kell, szóval furi kicsit, de jó, nem panaszkodom. :)

P-vel gondolkodunk az összeköltözésen. Illetve nem magán a lehetőségen, hanem a kivitelezésen. Hiszen lényegében most is együtt lakunk, csak a helyszínek változnak. :) Jó ez így is, meg jó dolgunk van, mert egyrészt az ő és az én famíliám is elfogadó, és könnyen meg tudjuk oldani a dolgainkat, másrészt egyáltalán nem terhes az együttlét, jó dolgunk van egymás mellett is. :)





Nehéz ezt értelmesen megfogalmazni, úgy, hogy ne csak a fejemben hangozzon jól, de olyanok vagyunk, mint a Jing és Jang. Néhány dologban szöges ellentétek, de ugyanakkor szinte teljesen egyformák is, néha már ijesztő módon egymásra hangolva, együtt alkotva meg a tökéletes egyensúlyt. :) Nem hiszem, hogy valaha is találkozhatnék még egy olyan emberrel, mint Ő, tudna valaki olyan hatással lenni rám, mint Ő, vagy tudnék szeretni bárki mást rajta kívül. És ez nem kis komolytalan fiatalkori szerelem... Ez zsigeri, ösztönös, elemi dolog. Egyszerűen természetes. Ritka, mint a cigány foga, mondhatnánk. :)



Kicsit döcögős és fáradt lett ez a mai iromány. Kicsit halvérűnek is tűnök, tudom, de esküszöm nem lettem valami unalmas fruska, egyszerűen csak álmatag vagyok, és bevallom le is nyugodtam kicsit, van hova csoportosítanom a fölös energiáimat. :)

...to be continued...

Mega Giga Mea Culpa

Idióta vagyok.

Ami nem újdonság, és nem is önutálat, szimpla megállapítás.

Idióta vagyok, mert itt van életem picipárjazoknija, akit imádok, mert egy kis tündér, kedves, vicces, odaadó kis Adonisz, de hülye fejemmel jó Drámakirálynőként képes vagyok még az idillben is megkavarni a kakit...

Nincs nekem olyan "Nagy múltam", mint más lányoknak. Egyetlenegy kis félrecsúszásom volt a 22 év alatt, kb két éve, mikor nagyon padlón voltam lelkileg. Akkor belementem olyanba, amibe mostani fejjel rögtön nemet mondanék, és hatvanhatszor tökön rúgnám az illetőt úgy, hogy egy hétig golyót köpködne. Akkor pár hónap alatt isteni módon el tudtam temetni magamban ezt, aminek most aztán meg is van a böjtje, ugyanis ez a  szar, hülye, PICSÁNYI kis affér, aminek annyi értéke nem volt, mint köröm alatt a piszoknak, egy lepkefing, egy kis hülyeség, BAH, képes és leépíti azt a 7+8 hónapos köteléket, amit P-vel építettünk ki.

Najó, beismerem, az én hülye természetem is hozzájárul ehhez, mert ha nem vennék mindent személyes támadásnak, és nem vennék mindent a szívemre (nem sírnám el magam?) talán nem kerekítenék mindig ekkora feneket így hetedjére ennek a hülyeségnek, és akkor nem rombolnám folyamatosan magunkat.

A napom legfájdalmasabb pontja (a 468 szülészet kérdés megtanulása mellett) az a kérdés volt, mikor P megkérdezte, hogy "És ha akkor bepasizol, velem mi lett volna?" Nagy kék szemek és a kiváncsian ijedt tekintete. Ó, Istenem...  Szívem facsarodik.

Valljuk be, azért jogos a kérdés. De mindegy, mert Zsuzsika bemorcizik, talán azért, mert maga sem tudja  a választ, csak szeretné azt hinni, hogy nem véletlenül nem pasizott be, és aztán van olyan szörnyeteg, hogy elküldi egyetlen Szíve csücsökét haza. Bizony. Magam sem értem magam, bár ez nem újdonság, ugyebár...

Nah, szóval most épp az önmarcangolás és önutálat fázisában vagyok (ismételten), bár egy szánom-bánom önribancolós sms-en és egy lélekmasszírozós visszahíváson már túl vagyok, ez még nem volt elég ahhoz, hogy kihúzzam magam a bűntudatom Mariana-árkából. (Nagyon kerekek ezek a mondatok ma...)

Nah, szóval sajnos nem vagyok egy egyszerű eset, mint a mellékelt ábra is mutatja. Szerencsémre ami belőlem a gyártásnál kimaradt, az P-ben mind ott van, és ez fordítva is igaz. Szóval talán nem szeretett ki belőlem.

Azért ujjakat keresztbe. :)

Szeresd meg nyelni a rosszat...

... de a jót is. Mert azt is meg kell szokni, pláne egy olyannak, akinek az érzelmi élete eddig olyan száraz és sótlan volt, mint a teszkóspogi.

Ha valaki sokáig van egyedül, akaratlanul is kritikussá válik. Oké, alkati dolog is, de igaz. Egyre lehetetlenebb lesz elképzelni a bizonyos rózsaszín ködöt. Aztán mikor mégis megtörténik, az ember nem tud mit kezdeni a sok lehetőséggel és ingerrel...

Olyan ez, mint mikor hónapokig éhezel, aztán egyszer csak beszabadulsz egy étterembe. Azt mondják bármit és bármennyit ehetsz, de neked ekkorra már úgy összeszűkült a gyomrod, hogy már a látványtól jól laksz, és képtelen vagy bármit is enni. És idő kell, mire újra teljesen befogadóképessé tudsz válni.

Szeretem P-t. Ő egy kis csoda, képtelenség nem szeretni. :) Türelmes, vicces, okos, bármit elmondhatok neki, könnyű és általában harmonikus az egész. Még azt is szeretem, mikor picit pengét váltunk, mert sose jövünk ki negatívan a szituációból, mindig megtudunk valami újat a másikról, és még egy lépcsőfokkal feljebb kerülünk.  Egyszerre a haverom, a legjobb barátom és a szerelmem. :) És tudom, hogy ő is szeret engem, és ez melengeti a pici szívem, de nem mindig tudom neki úgy kimutatni, ahogy szeretném, mert még mindig össze van néha kicsit szorulva a gyomrom, és nehezen tudom elhinni, hogy egy ilyen belül-kívül fantasztikus ember értem repes. :)

Az utóbbi 3 hónap olyan volt, mint valami brazil szappanopera. Nem, a szokásosnál nem volt több dráma és könny (és egy férfi sem sírt bátran nekem), csak annyi érzelem és inger ért, mint eddig a 22 évem alatt soha. A hullámvölgyek ugyan úgy megvannak, (szerintem mindig meg is lesznek, annyira rózsaszín sose leszek, bár azért tudok már csöpögni), de ha valami történik velem, rögtön az első gondolatom az, hogy mit szól majd P., ha ezt elmondom neki. :)) És már nyáladzani is szeretek vele. (Jajbizony. :D )

Szóval kezdem feladni a páncélvaginaságomat. Néha azért fura, de már nem hiányzik, nem kell kifelé állandóan kemény csajnak lennem. :) Míg régen még imponált, ha mondták nekem, és tök büszke voltam rá, mennyire megacélosodtam az évek alatt, ma már inkább bánt, hogy nem tudtam olyan finom lélek maradni kívül-belül, mint fiatalabb koromban. (Bár gyanítom nem lennék negyedéves, ha minden betegágy mellett sírógörcsöt kapnék.) De azért íííírtó fárasztó, ha nem élheted meg az érzelmeidet. Felőröl belülről, szépen lassan, és egészen tompává tesz mindennel szemben. Borzasztó, mikor kb csak a fejedben létezhetsz, és az, ami ott van, nem egyezhet teljesen azzal, amit a külvilág felé mutatsz. Lehet csak én vagyok ennyire érzékeny, de komolyan lélekölő.

Olyan ez kicsit, mint egyedülálló anyának lenni - egyedül kell minden szituációt megoldanod, rá vagy kényszerítve, hogy egy páncélt növessz magad köré, különben tuti alul maradsz, amit az ember maximalista énje biztos nem fog elviselni. Nem akarok én túl domináns lenni (csak amennyire kell), mert szeretem a hagyományos női-férfi szerepeket. Viszont kicsit nehéz ezt levetkőzni, és megtalálni az egyensúlyt, még akkor is, ha a világ legszerencsésebb nője vagy, mert egy ilyen értékes ember van melletted. :)

De amúgy dolgozom rajta. :) Sőt, most érzem igazán, hogy kezdem megélni a dolgainkat, és kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy ez tényleg megtörténik. :)

Csöppcsöppcsöpp, vége. :)

Mehh...

Az mennyire abnormális, hogy csak azért nem akarok elmenni lezuhanyozni, mert akkor már nem lesz P. illatom?

Tudom, tudom... Beteg ember vagyok...

Fura hasonlatok napja

"Olyan vagy nekem, mint a paprikáskrumpli. Abba sem külön a krumpli a jó, vagy a szaft. Nem szeretem  belőle csak az egyiket. Maga az összkép a lényeg, az összkép a jó."

"-Te vagy a virág, én meg a méhecske. -Nem neked kellene inkább virágnak lenni? -Tudom, hülye hasonlat, de olyan vagy, mint egy szép kis virág. Passzívan díszelegsz a kertben, nem mozdulsz sehova, mégis mindent te irányítasz, mert túl vonzó vagy a méhecskéknek. Egyszerűen nem teheti meg, hogy nem repül oda."


Nem tudom, mennyre lehetek még nyálas, komolyan... Hova kerültem? :D

:)

:gyereksikoly a háttérben:

Valaki azt mondta, hogy a lányok olyan 22-23 éves koruk körül válnak alkalmassá egy kapcsolatra, addig még tapasztalni és érni kell nekik is, mint a férfiaknak, csak így lehet velük hosszú távra tervezni. Talán igaz ez is.

Mikor elkezdtem az egyetemet, megkérdezték, hogy van-e már barátom. Akkor nagyon ambiciózus feminista fejjel azt mondtam, hogy nincs, és harmadéves koromig nem is kell, az első három év a szóró, addig csak a tanulásra akarok koncentrálni. És hogy a kimondott szónak mekkora ereje van, basszameg, itt vagyunk negyedéven, még csak 5. hét, és itt van ez a cukormókus P., akivel legszívesebben a nap 24 órájában együtt lennék... Mert olyan természetes, olyan könnyű, annyira jó, ellazít, nem kell görcsölni mellette, nem kell komolynak lennem, nem érdekel, ki mit gondol rólam, míg mellette vagyok. Ha az utcán kezdi el mutogatni a gégefogást, az sem zavar, mert ránézek, és nem érzem, hogy ez gáz, ciki, nem baj, hogyha meglátnak. :)

Hiányzott már ez. :)

A kimondott szónak ereje van.

(Többet egy hét múlva.)

Update

Visszatértem. :) Életem legbrutálisabb nyolchetes vizsgaidőszakát letudva, 3 szigorlattal és két kollokviummal a hátam mögött, és végre elmondhatom, hogy igenis a szajhámmá tettem ezt a vizsgaidőszakot, és büszke vagyok magamra. :) Mert a harmadév a legnehezebb szóróév, és nekem minden vizsgám elsőre sikerült. Jó, van olyan, ami jobban is mehetett volna, de még így is 4,2 lettem, ami nagyon-nagyon jó. :))

Röviden tömören ennyi, lassan vissza kellene rendeznem magam a hétköznapokba, csak most ugye van ez a nagy nihil. Két hónapon keresztül volt egy menetrend: reggel nyolckor leültem tanulni, és este tízkor felálltam, csókolom. Senki nem zaklatott, néha főztem egy kávét vagy átszaladtam a boltba, de kb a napot nem láttam, most meg... Itt van ez a nagy szabadság, és ha tehetném, egész nap aludnék... :D

De nem lehet, mert fél hatkor kelnem kell a kis malackáimhoz etetni, meg a többi állatkát ellátni, locsolni kell és így tovább, tehát van munka, csak valahogy nehéz visszarázódni. :)

Meg még szoknom kell a tudatot, hogy megvan a 'D'. Megvan a fele. Úristen. Két olyan évem van még, amit aktívan töltök az egyetemen, aztán hatodév szigorlóévként, és kész, vége lesz. Basszus.

Reméljük a maradék 3 év már jobb lesz. :) Na megyek, mert már röfögnek a malackák. Ágyő. :)

0

Emlékszem, fiatalabb koromban mennyire érdekeltek a művészetek. Annyira csodáltam azokat az embereket, akik a kreativitásukat képesek voltak pénzzé tenni. Nagyon sokáig szimfonikus zenekarban szerettem volna fúvós lenni, szóval már öt évesen zeneiskolás lettem, és 8 éven keresztül koptattam a fúvósok hangszereit.
Emlékszem, egy nagy sikerem volt, mikor egy koncert után négyszer is visszatapsoltak. Valami böhömhossszú és nagyon nehéz darabot játszottam, valamilyen variációkat, és legalább 3 hónapon keresztül, minden áldott nap ezt gyakoroltam, ha kellett 4-5 órán át. Rettenetesen élveztem, hogy nem is kellett figyelnem, és a kotta olvasása közben az ujjaim már maguktól fogták le a megfelelő kis billentyűket, és a mozdulatok annyira beleívódtak az izmaimba, hogy a mai napig el tudom játszani, teljesen fejből ugyan ezt a darabot...
Viszont hamar rájöttem, hogy bár a zenét imádom, közönség előtt már nem szeretek szerepelni, inkább csak a magam szórakoztatására játszok. Tehát jobbnak láttam más álom után kutatni...

A technika, mechanika és építészet szeretete családi vonás, és tulajdonképpen ebben nőttem fel. Óvodába nem is jártam (biztos ezért vagyok ennyire alulszocializált...), inkább itthon gépészkedtem Apával. Képes voltam órákat eltölteni csak azzal, hogy leültem egy sámlira, és magam csendességében beolajoztam a kis alkatrészeket, vagy ledrótkeféztem a rozsdás szögeket. Együtt tervezgettük a különböző gépeket, néztem, ahogy hegeszt, ilyesmik. Rettenetesen bevonzott ez a világ, tehát innentől kezdve állandóan rajzolgattam, terveztem a különböző "épületeimet", megrajzoltam a házam alaptervét, és arról álmodoztam, hogy ha építész nem is leszek, de mindenképp ebben az iparban szeretnék dolgozni, pl mint belsőépítész.

A gyerekeknek hetente egyszer legalább felteszi valaki azt a kérdést, hogy mi szeretne lenni. És míg nagyon kicsi, mondjuk 10 éves koráig, addig bármit mond, mosolyognak rá. Aztán ahogy cseperedsz, elkezdenek megjegyzéseket fűzni a terveidhez, vagy szemeket meresztenek, pofákat vágnak. Nem a család, hanem azok az ismerős/ismeretlen nénik, bácsik, akikkel összefutsz az ABC-be menet. Valakit ez inspirál, másokat viszont arra késztet, hogy egy jobb választ találjanak ki. Hát az orvos egy határozottan jobb válasz.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egészen 19 éves koromig minden annyival egyszerűbb volt. Nem csak azért, mert egy burokban voltam, vagy mert nem épp elit iskolába jártam... Akkor még volt kitartásom, életcélom. Illetve utóbbi most is van, inkább csak erőm nincsen hozzá, életkedvem, akaraterőm. Valahogy olyan nagy a nihil, és nem érzem azt, hogy bármit is elértem volna.

Körülöttem olyan sok a különleges ember. Van egy barátnőm, aki gyönyörűen citerázik. Másik hihetetlen módon kommunikál az emberekkel, és képes bárkivel megtalálni a közös hangot. Van, aki remekel a küzdősportokban, anyanyelvi szinten beszél 3 nyelven, megint másik rendszeresen lefutja a maratont, vagy elképesztően jó tanuló, és mellette mégis van szociális élete.

És én? Én semmit nem tudok felmutatni. Van két nyelvvizsgám, egy ECDL bizonyítványom, ami rajtam kívül még kb 500 millió másik emberre igaz. Plusz ezek mind gimis érdemek. Mit tettem le az asztalra, mióta egyetemista vagyok? SEMMIT. Tényleg SEMMIT, az Ég egy adta világon. Nekem csak az álmaim vannak, de erre nem lehet építkezni.
Nem vagyok nagyon jó tanuló, nem vagyok benne az élmezőnyben, csak úgy elvegetálok. Szociális életem a padlót nyaldossa, utazni nem szoktam, pedig elnézve, mennyi időt baszok el felesleges dolgokra, már Magyarországot rég bejárhattam volna. Mindig ugyan azokkal az ismerős emberekkel nyekergek, ugyan azokon az ismerős témákon, monoton az életem. Tökéletesen és végérvényesen elégedetlen vagyok magammal.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tudjátok, mit szeretnék? Tudom, hogy már ezt egyszer írtam, hogy rájöttem, mire lenne IGAZÁN szükségem: EGY ÉVRE.
Egy teljes évre, mikor csak és kizárólag magammal törődök. De nem a gép előtt zsibbadva, hanem intellektuálisan. Teljesen és tökéletesen egyedül. Rendbe tenném a testem, a lelkem, végre átgondolhatnám mindazt, amit már február óta nem tudok, amit azóta temetek magamban, mert nem merem előkaparni. És állítom nektek, hogy az az ominózus februári esemény az oka annak, hogy ennyire nullán vagyok. Nagyon meg kellene ezt beszélnem valakivel, egy ismeretlennel. Még arra is gondoltam, hogy elmegyek egy pszichológushoz... (Úristen...)

Már megint az álmodozás... Úgyse lesz ebből semmi, és hogy miért? Mert nem merem kidurrantani a buborékot magam körül... Pedig tudjátok mit? Jobban járnék. Most benne vagyok ebben a burokban, ami fenntartja a látszatot, hogy viszonylag normális az életem... Viszont a buborék mögött ott van minden más, ami tényleg érdekelne. A rengeteg lehetőség, és mennyi minden, amit megtapasztalhatnék! Legszívesebben borítanék, felköltöznék a hegyekbe pár hónapra, és ott laknék, míg rendbe nem jövök. Kicsit olyan lenne, mint egy zarándok út. Eleinte biztos nehéz lenne, de minél tovább lennék fenn, annál jobban tudnék végre gondolkodni, és talán nem lenne ennyire frusztrálóan monoton minden. Néha azt veszem észre, hogy már nem is gondolkodom a válaszaimon, csak kimondom őket. És akkor kapok magamhoz, hogy na, Zsuzsika, azért térj már vissza a Földre, mert ez ijesztő!

Ilyenkor tudom megérteni Apámat. Anyám egy végletekig földhözragadt nő, aki az álmodozást mélyen megveti, rémesen realista. Apám viszont... Ő az örök álmodozó, aki fél évig képes egy problémán gondolkodni, aki mindig mindent túlmisztifikál, túlmagyaráz és gondol, és aki már számtalanszor kidurrantotta a buborékot, de mégsem lépett ki, mert Anyám mindig megállította.

Az a baj, hogy mégis érdekel, ki mit gondol rólam... Egy kibaszott álszent alak vagyok, mert mindenkinek azt mondom, szarjátok le, más mit mond, közben meg ez a legnagyobb keresztem, hogy túlzottan függök mások véleményétől. Részben ezért mentem orvosira is, hogy mások megbecsüljenek. Ezért nem merek borítani, mert mit gondolnak majd az emberek? Nem csak rólam, Anyámékról is? Pedig most komolyan, ki a faszt érdekel, mi történik velem? Valójában senkit, csak én gondolom azt, hogy ha ott hagynám egy évre az egyetemet, bárkinek is feltűnne. Rohadtul nem érdekelné az embereket, mert nem számítok annyit, csupán az egóm kívánja ezt.



Óóó, baszki. To be continued...

Lao-Ce szabadfordításban...

... avagy szeresd meg nyelni a szart.

Tehát amit nem tudsz legyőzni, azt tedd a barátoddá.

Egy okos ember megkérdezte tőlem, mi az amire vágyom, de úgy igazán? Mi az,a mivel a legelégedetlenebb vagyok?

Rögtön az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne utazgatni kicsit, mennyire jó lenne tényleg ÉLNI, úgy, ahogy az egy 21 évesnek illene. De aztán rájöttem, hogy nem ez tenne boldoggá igazán, hanem a kontroll. Az, ha végre visszakapnám az életem feletti irányítást. És nem, ezt nem az egyetem vette el tőlem. Az egyetem csak diktál egy tempót, amihez nekem kellene alkalmazkodnom úgy, hozzá igazítom a saját igényeimet. Mert igen, lehetséges lenne.

A gyeplőt én engedtem ki a kezemből, egyes-egyedül én. Foghattam, szoríthattam volna, de a könnyebb utat választottam, mint ahogy mostanában mindig is igyekeztem, mert túl nyúl voltam szembesülni a problémákkal. Nem egy vonzó tulajdonság.

Nem érzem magam 21 évesnek. Sose éreztem magam annyinak, mint amennyi éppen vagyok, de ha kellett, képes voltam az életkorom mögé bújni akár kifogás gyanánt. "Óóó, ráérek még erre, majd megcsinálom, túl fiatal vagyok", stb. pedig ez csak egy állapot, minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy ne legyek fiatal. Aztán öreg koromban meg majd sírok, amiért öreg vagyok? Nem tűnik a legjobb tervnek.

Sok mindent tapasztaltam ezalatt a pár hónap alatt érzelmileg. De semmi olyan konklúzióra nem jutottam, amit eddig ne tudtam volna, egyszerűen csak arra, hogy gyenge vagyok, lusta, fáradt, kiégett és demotivált. Örök halasztgató és még sorolhatnám a negatív tulajdonságaimat, amiket utálok. De valahogy most mégsem vagyok még depiben emiatt, mert arra is rájöttem, hogy ezek közül mind olyan, amin változtathatok, és azt hiszem éppen ez az, ami rádöbbentett arra, hogy nem is olyan nehéz visszakapni a kontrollt. Mert az végig karnyújtásnyira van, csak szépen centinként kell haladni, hogy újra kézbe vegyem.



Mellesleg nem kell erőlködnöm, hogy megszeressem. Azt hiszem, mindvégig szerettem.

Masszív-masszív nyekergés következik, megtekintés csak saját felelősségre!

Naszóval. Szokás szerint vizsgaidőszak közeledtével egyre háklisabb és g*cibb vagyok, és ha nincs minden rendben vagy írok, vagy hisztizek. Múltkor már azon is kiakadtam, hogy A. megette a magvas kenyerem. Jah, csak a gyújtószikra kell és robbanok.

Ilyenkor mindig azt érzem, hogy az elmúlt 14 hetet tökéletesen és visszavonhatatlanul elbasztam. De ezt minden vizsgaidőszak előtt eljátszom, nem újdonság.

Tanulok, de nem haladok sehova, a patkó lenne az első, 9-10 környékén. Aztán mikró, klinkém és dékánin belgyógy. Azt akarják, hogy 7+1 hétbe sűrítsek be  szigorlatot (amiből a patkó érvágós, és egy szarszemétszar banda vizsgáztat), plusz egy belgyógy vizsgát. Aztán meg még három hét gyakorlat.

És hogy ez mit jelent? Két fő dolgot: egyrészt a következő két és fél hónap maga lesz az eleven pokol, sok sírással, hisztivel, nyafogással és átkozódással. Másrészt megint elveszik a nyaram 70%-át, ami azt jelenti, hogy kb 2 hetem marad szabad, és ezt valószínűleg mindent otthon kell töltenem, mert vigyázni kell az állatkákra. Ergo ezen a nyáron sem megyek Prágába.

Mivel keleten a helyzet változatlan, és továbbra sincs pasim (gyanítom, hogy minimum egy 10 milliós nagyvárosban kellene élnem ahhoz, hogy egy normális hím elhívjon randira), így a felgyülemlett feszkót torna, tae bo, és futás formájában vezetem le. Aminek így pár hét elteltével érdekes módon már látom is az eredményét, lassan olyan izmos leszek, mint Hulk. BAAAAAAAAAAAAHHHH!!!

Mellesleg remélem, hogy a Jóisten, vagy univerzum, vagy tudjaatököm kicsoda nem szórakozásból kínoz, és hamarosan a szívszerelmem ölében kötök ki. Különben tényleg Hulkká változom!!! (Vagy leszbi leszek, ez is benne van a pakliban.)

Jaj, ezt tudom, hogy már valamikor leírtam, de újra megtörtént, és nem tudom feldolgozni:  egy barátnőm nemrég azt mondta, hogy túl nagy igényeim vannak, ha párkapcsolatról van szó. Pedig külsőre aztán abszolút nem várok el sokat, elég ha magasabb nálam, olyan 15-20 centivel. (És sajtot lehet reszelni a hasán, hah. :D) Ennyi. Aztán már inkább úgyis a belső értékek a lényegesek, hogy legyen kedves, megértő és, legyen humora és legyen kellően határozott, legyenek céljai. Én komolyan nem értem, hogy ezek valóban olyan kérések? Ezekben semmi extra nincsen az én szememben.

Jó, nem rugózok ezen tovább, már én is unom.

Impossibru!!!!

Najó, de, talán mégis possibru. Talán végre kezdek magamhoz térni. Talán. Talán kezd megint összeállni a kis világom. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy TALÁN.

Tanulom, khm, sok idézőjelben "tanulom" a patkót. Ami amit amúgy szeretek. Oké, talán ez túlzás, mondjuk úgy, hogy képes vagyok benne meglátni a szépet, és emiatt nem sírva tanulom.

Pszichó vizsgára való készülés közben jöttem rá, hogy tulajdonképpen TÉNYLEG ki vagyok égve. És ez a felismerés... Hát ez priceless volt. Szóval azóta bőszen kapkodom a Magne-B6-ot meg Milgamma-t a megmaradt kis idegrendszeremre, és ha tehetem rendszeresen mozgok, legalább heti öt alkalommal. Ja, és lecsökkentettem a szénhidrátot is. Ennyit tudok tenni az ügy érdekében, ennyire futja.

Just fuck it.

Dilemma...

...avagy bipoláris depresszióm új magasságokba emelkedése.

Miért fúj engem mindig a rossz pasik felé a szél? Hm? MIÉRT?

Amelyikkel többet is el tudnék képzelni, az csak meg akar dugni.
Amelyik többet szeretne, azzal én nem vagyok kibékülve.
És mint utóbb kiderült, amúgy sem vagyok az az egyéjszakás típus, valószínűleg bele is őrülnék...

Okos vagyok, vicces, értelmes, vannak céljaim. Nem vagyok egy matyóhímzés, de tényleg annyira háttérbe szorultak már manapság az önkifejezés más eszközei, mint tehetség, humor, intelligencia, hogy ha nem vagyok 90-60-90, 180 centi és szőke, akkor már nem is számítok?

A férfiakban is elplántálták a tökéletes nő képét. Azzal még meg is békélnék, hogy valaki a szépsége miatt jut előbbre, mert azt még meg tudom magyarázni a tökéletes genetikára való öntudatlan törekvéssel, vagy azzal, hogy az emberek túl felszínesek és lusták ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek, mi van a jéghegy csúcsa alatt. De csak azért, mert nem vagyok hosszúcombú jujszőke, és mert az én lábam csak a derekamig jön fel és nem pedig a vállamig, már rögtön tökéletlennek vagyok bélyegezve... Ez már kiveri a biztosítékot. Engem ne minősítsen senki, minősítem én magam önállóan is épp eleget...

Nagyon-nagyon sírós hangulatomban vagyok. Megint lecsúsztam az ösztöndíjról, pedig azt hittem, talán ebben a félévben... Valószínűleg 5.0-nak kellene lennem ahhoz, hogy teljes biztonságban érezzem magam. Belefáradtam, elégedetlennek érzem magam, minden életkedvem elszállt. Nem tudom, hogy tanuljak, mit tanuljak, olyan szar ez az egész. És annyira egyedül vagyok... És annyira szánalmasnak érzem magam, olyan nyomingernek, annyira feleslegesnek.

 Talán ki kellene sírnom magam. Talán attól jobb lenne. Az utóbbi 1-2 félévben nem engedtem el magam, folyamatosan ment ez a "nem törtök meg" attitűd, amibe már kicsit belefáradtam. Nem, még mindig nem törtek meg, pláne úgy, hogy ebben a félévben még kb semmit nem tanultam, de pszichésen lefáradtam és olyan jó lenne kicsit leereszteni.

Ezek alapján nem tudom, milyen orvos leszek, tuti alkoholista és láncdohányos, látva mennyire szarul kezelem a stresszt...

Jah, és döntöttem, amennyire hamar csak lehet, húzok el az országból. 4.4 volt az első ösztöndíjhatár. Ha engem nem becsülnek meg, én sem fogom megbecsülni őket. Lehet szar ember vagyok, de ez már csak ilyen.

*duplasóhaj*

Ugye nem mondtam el Anyáméknak, hogy pénteken elmentem dolgozni, mert tudom, hogy úgyis kiakadtak volna. Viszont azt meg nem mondtam el A-nak, hogy ne mondja el nekik, ha esetleg felhívnák, hogy hol vagyok, pedig sejtettem, hogy ha engem nem fognak elérni, akkor őt fogják megkérdezni. És azt is sejtettem, hogy mivel nem beszéltünk erről, hogy elmondhatja-e, ezért biztos el fogja nekik árulni, merre is vagyok. Szóval éjjel fél egykor Anyám hívására ébredtem, és semmi köszönés, csak egy megtört "MIÉÉÉÉÉÉÉRT???" volt az első és egyetlen szava hozzám. Mintha legalábbis főbenjáró bűnt követtem volna el, ők most gondolom azt hiszik, hogy én nem vagyok elégedett azzal a pénzzel, amim van, hogy emiatt úgy érzem, el kell mennem dolgozni suli mellett. Pedig nem így van, csak kíváncsi voltam, első melóm, amiért pénzt is kapok, ráadásul nem egy nagy vasziszdasz, ennyi belefér. Csak ugye nincsenek hozzászokva, hogy a gyerekek elmennek dolgozni, mert egyik fiúval sem történt ez meg, egészen 24 éves korukig, míg ki nem repültek az egyetemről, a meló számukra ismeretlen fogalom volt. És hát ugye tudjuk, milyenek anyámék -legalábbis én tudom... - mindent mindig túlgondolnak. Ráadásul sose bíztak meg bennem, valamiért mindig azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Ha nem megyek haza két hétig, akkor már rögtön vagy pasizok, vagy bulizni vagyok, minden esetre titkolok valamit. De már megszoktam és nem tud érdekelni.

Épp É-vel beszélgettünk erről tegnap, és mondott valamit, amit borzasztó fura kimondani, mert ez általában a szülők szájából szokott elhangzani, de: meg kell tanulni elengedni őket. Egy erős érzelmi kapocs nyilván kell, mert eddig is majdnem napi szinten beszéltünk, és ezután is fogunk, de nem számolok be minden lépésemről, és tiszteletben kell tartaniuk ezt. És ez az, ami a leginkább zavar bennük, főleg Anyámban, hogy egyszerűen nem hagy magánszférát. A fiúknál ez bejött, egészen 1-2 évvel ezelőttig, amíg az egyik meg nem házasodott, a másik meg öntudatára nem ébredt (jobb később mint soha, ugye), nálam meg sose működött, mert mint tudjuk, én mindig is azt csináltam, amit szerettem volna.

Ó, anyám, de nyűűűűűűűgös vagyok...

Nem is tudom már ki, de még évekkel ezelőtt mondta nekem valaki, hogy titkok nélkül nincs ember. Akkoriban ez nagyon tetszett a tinédzser fejemnek, aztán mostanában elgondolkodtam rajta, hogy vajon ez tényleg így van? Nem tudom. Mert ha az embernek van egy párkapcsolata (natessék, már sose lesz olyan poszt, amiben nem kanyarodok el ehhez a témához???), akkor az úgy jó igazán, ha mindent meg tudsz osztani a másikkal, nem? Kérdezem, mert nekem ilyenben még sose volt részem.

Bár ezt még így 21 éves fejjel nem érzem cikinek, szociális nyomás ide vagy oda. Mert most nem ez a fontos.

Emlékszem, első évben valaki megkérdezte, van-e barátom. Mondtam, hogy nincs, de harmad év végéig nem is szeretnék, mert addig nagyon húzós az egyetem, és inkább arra koncentrálnék, hogy benn maradjak. Akkor ezt borzasztóan komolyan mondtam, és végül is van is benne igazság. Aztán csak nemrég gondolkodtam el rajta, és ez most lehet borzasztó hülyén hangzik, de mi van, ha a kimondott szónak tényleg ekkora ereje van?

Ehh, mindig próbálom megtalálni a magyarázatot, minden hülyeségre, de itt van a harmadév, ami önmagában vízválasztó, és már ezalatt a 2 hónap alatt olyan dolgok történtek velem, amik a 21 év alatt soha... 

Mindig itt lebeg a fejem felett ez a ha...

Viszont az is közre játszik, hogy én egy kényelmes emberke vagyok. Van egy megszokott életritmusom, amibe nem szívesen engedek ám be akárkit, pláne olyat nem, aki erőszakosan akarja magának a figyelmet. Nehéz velem, nagy a szabadságvágyam, igénylem az egyedüllétet, amit már önmagában veszélyeztet egy kapcsolat, hiszen az éppen arról szól, hogy nem vagy egyedül. 

Csúnya dolog az ambivalencia.

Ömlengés/picsogás - ilyen is kell

Tök büszke vagyok magamra: végigcsináltam azt az 1 órás brutál edzésprogramot, amit még anno fénykoromban, olyan három éve csináltam esténként. Teljesen végig, mind a négy szegmensét, mint a régi szép időkben. Pedig se fittebb nem vagyok (hajaj...), se vékonyabb (hajajajjjjj....) inkább csak elszántabb. És itt jön be az, amire mai napig rácsodálkozok, hogy mennyire csodás is az emberi elme, hogy ha nagyon akarunk valamit, bármennyire is fáj már az az izom, sajog is az a térd vagy húz a tüdő és dobog a szívecske, akkor is végignyomod azt az intenzív egy órát, mert végig AKAROD nyomni. Aztán a felénél elönti a tested az endorfin, és annak ellenére, hogy majdnem kiköpted a tüdődet újra akarod csinálni másnap is.

Hasonló lehet a szülés is. Kinyomsz magadból egy 3 kilós izgőmozgó emberkét, és oké, hogy szereted, mert a gyereked, de akkor is... egy emberi lényből kijön egy másik emberi lény, egy kis átmérőn átszuszakolódik egy jóval nagyobb keresztmetszetű dolog, és ennek ellenére vannak többgyerekes családok

Ahh, mindig elkalandozok. nah, amúgy azért kezdtem el újra edzeni, mert egy: milyen gáz már, hogy orvosira járok, aztán egészség meg minden, ennek ellenére nem sportolok kb semmit. (távolba nézés páros szemforgatás nem számít), kettő: ha túlélem ezt a félévet, akkor épp a felénél leszek a képzésnek, negyedév elején felezőbál, és bele KELL férnem abba a ruciba, amit még 3 éve vettem a Vögele-ben. Ahhh, 24 ezerről volt leárazva 2000-re, és egy csoda az a ruha, az egyetlen problémája az, hogy nem férek bele. Nüansznyi gond, ugye.

Jah, meg nyilván egészség, szív, érrendszer, blablabla, szokásos...

Tarammtaramm.

Szerelmes vagyok James Morrisonba. Ezt asszem még nem osztottam meg. ^^

Fura, hogy ebben a bejegyzésben semmi nyavalygás nem volt, mi? Jah, nekem is, de nem kell ám hozzászokni! ;D

-

A pokolra fogok jutni.

Azt hiszem, sikerült elérnem az erkölcsi mélypontok Mariana-árkát.

6 tequila, egy nagy pohár bor, egy fél üveg Törley, fogalmam sincs mennyi ideig tartó jeges padon való ücsörgés és fél órányi ismeretlennel való smacizás után eljutottam oda, hogy felmentem egy sráchoz, mindenre készen... amiből az lett, hogy én hoppon maradtam, aztán egy szál blúzban kitettek a mínusz tízbe, hogy aztán egyedül, megalázva hazasétálhassak hajnali 4-kor.

Szavakban nem tudom kifejezni azt, mennyire szégyellem most magam...

Izgalmat akartam, hát megkaptam. Egy adag izgalom, egy jó nagy kanál kétségbeeséssel és megalázással nyakon öntve. Kellett ez? Nem, nem kellett. Csak magamnak köszönhetem az egészet, a srácot se hibáztatom, amiért ilyen ősbunkó volt, én vagyok a ribanc

Mindig pattogok itt az egyéjszakás kalandokkal, meg hogy élvezzük az életet, lófaszt... Nem, stabil kapcsolat kell nekem, egy olyan, amiben megtisztelnek azzal, hogy hazakísérnek, hogy megcsókolnak, miután khmkhm, minimum. Mint az a netes srác... És annyira fura, mert kb úgy érzem, hogy megcsaltam ezzel... Ahh, bazmeg, agyrém...

Jövőbeli énemnek üzenem: TISZTELD MAGAD! Tiszteld meg magad annyival, hogy karban tartod a tested, és csak olyat engedsz a közelébe, aki tényleg érdemes rá. SZEDD ÖSSZE MAGAD!