Szeresd meg nyelni a rosszat...

... de a jót is. Mert azt is meg kell szokni, pláne egy olyannak, akinek az érzelmi élete eddig olyan száraz és sótlan volt, mint a teszkóspogi.

Ha valaki sokáig van egyedül, akaratlanul is kritikussá válik. Oké, alkati dolog is, de igaz. Egyre lehetetlenebb lesz elképzelni a bizonyos rózsaszín ködöt. Aztán mikor mégis megtörténik, az ember nem tud mit kezdeni a sok lehetőséggel és ingerrel...

Olyan ez, mint mikor hónapokig éhezel, aztán egyszer csak beszabadulsz egy étterembe. Azt mondják bármit és bármennyit ehetsz, de neked ekkorra már úgy összeszűkült a gyomrod, hogy már a látványtól jól laksz, és képtelen vagy bármit is enni. És idő kell, mire újra teljesen befogadóképessé tudsz válni.

Szeretem P-t. Ő egy kis csoda, képtelenség nem szeretni. :) Türelmes, vicces, okos, bármit elmondhatok neki, könnyű és általában harmonikus az egész. Még azt is szeretem, mikor picit pengét váltunk, mert sose jövünk ki negatívan a szituációból, mindig megtudunk valami újat a másikról, és még egy lépcsőfokkal feljebb kerülünk.  Egyszerre a haverom, a legjobb barátom és a szerelmem. :) És tudom, hogy ő is szeret engem, és ez melengeti a pici szívem, de nem mindig tudom neki úgy kimutatni, ahogy szeretném, mert még mindig össze van néha kicsit szorulva a gyomrom, és nehezen tudom elhinni, hogy egy ilyen belül-kívül fantasztikus ember értem repes. :)

Az utóbbi 3 hónap olyan volt, mint valami brazil szappanopera. Nem, a szokásosnál nem volt több dráma és könny (és egy férfi sem sírt bátran nekem), csak annyi érzelem és inger ért, mint eddig a 22 évem alatt soha. A hullámvölgyek ugyan úgy megvannak, (szerintem mindig meg is lesznek, annyira rózsaszín sose leszek, bár azért tudok már csöpögni), de ha valami történik velem, rögtön az első gondolatom az, hogy mit szól majd P., ha ezt elmondom neki. :)) És már nyáladzani is szeretek vele. (Jajbizony. :D )

Szóval kezdem feladni a páncélvaginaságomat. Néha azért fura, de már nem hiányzik, nem kell kifelé állandóan kemény csajnak lennem. :) Míg régen még imponált, ha mondták nekem, és tök büszke voltam rá, mennyire megacélosodtam az évek alatt, ma már inkább bánt, hogy nem tudtam olyan finom lélek maradni kívül-belül, mint fiatalabb koromban. (Bár gyanítom nem lennék negyedéves, ha minden betegágy mellett sírógörcsöt kapnék.) De azért íííírtó fárasztó, ha nem élheted meg az érzelmeidet. Felőröl belülről, szépen lassan, és egészen tompává tesz mindennel szemben. Borzasztó, mikor kb csak a fejedben létezhetsz, és az, ami ott van, nem egyezhet teljesen azzal, amit a külvilág felé mutatsz. Lehet csak én vagyok ennyire érzékeny, de komolyan lélekölő.

Olyan ez kicsit, mint egyedülálló anyának lenni - egyedül kell minden szituációt megoldanod, rá vagy kényszerítve, hogy egy páncélt növessz magad köré, különben tuti alul maradsz, amit az ember maximalista énje biztos nem fog elviselni. Nem akarok én túl domináns lenni (csak amennyire kell), mert szeretem a hagyományos női-férfi szerepeket. Viszont kicsit nehéz ezt levetkőzni, és megtalálni az egyensúlyt, még akkor is, ha a világ legszerencsésebb nője vagy, mert egy ilyen értékes ember van melletted. :)

De amúgy dolgozom rajta. :) Sőt, most érzem igazán, hogy kezdem megélni a dolgainkat, és kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy ez tényleg megtörténik. :)

Csöppcsöppcsöpp, vége. :)