Ugye nem mondtam el Anyáméknak, hogy pénteken elmentem dolgozni, mert tudom, hogy úgyis kiakadtak volna. Viszont azt meg nem mondtam el A-nak, hogy ne mondja el nekik, ha esetleg felhívnák, hogy hol vagyok, pedig sejtettem, hogy ha engem nem fognak elérni, akkor őt fogják megkérdezni. És azt is sejtettem, hogy mivel nem beszéltünk erről, hogy elmondhatja-e, ezért biztos el fogja nekik árulni, merre is vagyok. Szóval éjjel fél egykor Anyám hívására ébredtem, és semmi köszönés, csak egy megtört "MIÉÉÉÉÉÉÉRT???" volt az első és egyetlen szava hozzám. Mintha legalábbis főbenjáró bűnt követtem volna el, ők most gondolom azt hiszik, hogy én nem vagyok elégedett azzal a pénzzel, amim van, hogy emiatt úgy érzem, el kell mennem dolgozni suli mellett. Pedig nem így van, csak kíváncsi voltam, első melóm, amiért pénzt is kapok, ráadásul nem egy nagy vasziszdasz, ennyi belefér. Csak ugye nincsenek hozzászokva, hogy a gyerekek elmennek dolgozni, mert egyik fiúval sem történt ez meg, egészen 24 éves korukig, míg ki nem repültek az egyetemről, a meló számukra ismeretlen fogalom volt. És hát ugye tudjuk, milyenek anyámék -legalábbis én tudom... - mindent mindig túlgondolnak. Ráadásul sose bíztak meg bennem, valamiért mindig azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Ha nem megyek haza két hétig, akkor már rögtön vagy pasizok, vagy bulizni vagyok, minden esetre titkolok valamit. De már megszoktam és nem tud érdekelni.
Épp É-vel beszélgettünk erről tegnap, és mondott valamit, amit borzasztó fura kimondani, mert ez általában a szülők szájából szokott elhangzani, de: meg kell tanulni elengedni őket. Egy erős érzelmi kapocs nyilván kell, mert eddig is majdnem napi szinten beszéltünk, és ezután is fogunk, de nem számolok be minden lépésemről, és tiszteletben kell tartaniuk ezt. És ez az, ami a leginkább zavar bennük, főleg Anyámban, hogy egyszerűen nem hagy magánszférát. A fiúknál ez bejött, egészen 1-2 évvel ezelőttig, amíg az egyik meg nem házasodott, a másik meg öntudatára nem ébredt (jobb később mint soha, ugye), nálam meg sose működött, mert mint tudjuk, én mindig is azt csináltam, amit szerettem volna.
Ó, anyám, de nyűűűűűűűgös vagyok...
Nem is tudom már ki, de még évekkel ezelőtt mondta nekem valaki, hogy titkok nélkül nincs ember. Akkoriban ez nagyon tetszett a tinédzser fejemnek, aztán mostanában elgondolkodtam rajta, hogy vajon ez tényleg így van? Nem tudom. Mert ha az embernek van egy párkapcsolata (natessék, már sose lesz olyan poszt, amiben nem kanyarodok el ehhez a témához???), akkor az úgy jó igazán, ha mindent meg tudsz osztani a másikkal, nem? Kérdezem, mert nekem ilyenben még sose volt részem.
Bár ezt még így 21 éves fejjel nem érzem cikinek, szociális nyomás ide vagy oda. Mert most nem ez a fontos.
Emlékszem, első évben valaki megkérdezte, van-e barátom. Mondtam, hogy nincs, de harmad év végéig nem is szeretnék, mert addig nagyon húzós az egyetem, és inkább arra koncentrálnék, hogy benn maradjak. Akkor ezt borzasztóan komolyan mondtam, és végül is van is benne igazság. Aztán csak nemrég gondolkodtam el rajta, és ez most lehet borzasztó hülyén hangzik, de mi van, ha a kimondott szónak tényleg ekkora ereje van?
Ehh, mindig próbálom megtalálni a magyarázatot, minden hülyeségre, de itt van a harmadév, ami önmagában vízválasztó, és már ezalatt a 2 hónap alatt olyan dolgok történtek velem, amik a 21 év alatt soha...
Mindig itt lebeg a fejem felett ez a ha...
Viszont az is közre játszik, hogy én egy kényelmes emberke vagyok. Van egy megszokott életritmusom, amibe nem szívesen engedek ám be akárkit, pláne olyat nem, aki erőszakosan akarja magának a figyelmet. Nehéz velem, nagy a szabadságvágyam, igénylem az egyedüllétet, amit már önmagában veszélyeztet egy kapcsolat, hiszen az éppen arról szól, hogy nem vagy egyedül.
Csúnya dolog az ambivalencia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése