Mehh...

Az mennyire abnormális, hogy csak azért nem akarok elmenni lezuhanyozni, mert akkor már nem lesz P. illatom?

Tudom, tudom... Beteg ember vagyok...

Fura hasonlatok napja

"Olyan vagy nekem, mint a paprikáskrumpli. Abba sem külön a krumpli a jó, vagy a szaft. Nem szeretem  belőle csak az egyiket. Maga az összkép a lényeg, az összkép a jó."

"-Te vagy a virág, én meg a méhecske. -Nem neked kellene inkább virágnak lenni? -Tudom, hülye hasonlat, de olyan vagy, mint egy szép kis virág. Passzívan díszelegsz a kertben, nem mozdulsz sehova, mégis mindent te irányítasz, mert túl vonzó vagy a méhecskéknek. Egyszerűen nem teheti meg, hogy nem repül oda."


Nem tudom, mennyre lehetek még nyálas, komolyan... Hova kerültem? :D

:)

:gyereksikoly a háttérben:

Valaki azt mondta, hogy a lányok olyan 22-23 éves koruk körül válnak alkalmassá egy kapcsolatra, addig még tapasztalni és érni kell nekik is, mint a férfiaknak, csak így lehet velük hosszú távra tervezni. Talán igaz ez is.

Mikor elkezdtem az egyetemet, megkérdezték, hogy van-e már barátom. Akkor nagyon ambiciózus feminista fejjel azt mondtam, hogy nincs, és harmadéves koromig nem is kell, az első három év a szóró, addig csak a tanulásra akarok koncentrálni. És hogy a kimondott szónak mekkora ereje van, basszameg, itt vagyunk negyedéven, még csak 5. hét, és itt van ez a cukormókus P., akivel legszívesebben a nap 24 órájában együtt lennék... Mert olyan természetes, olyan könnyű, annyira jó, ellazít, nem kell görcsölni mellette, nem kell komolynak lennem, nem érdekel, ki mit gondol rólam, míg mellette vagyok. Ha az utcán kezdi el mutogatni a gégefogást, az sem zavar, mert ránézek, és nem érzem, hogy ez gáz, ciki, nem baj, hogyha meglátnak. :)

Hiányzott már ez. :)

A kimondott szónak ereje van.

(Többet egy hét múlva.)

Update

Visszatértem. :) Életem legbrutálisabb nyolchetes vizsgaidőszakát letudva, 3 szigorlattal és két kollokviummal a hátam mögött, és végre elmondhatom, hogy igenis a szajhámmá tettem ezt a vizsgaidőszakot, és büszke vagyok magamra. :) Mert a harmadév a legnehezebb szóróév, és nekem minden vizsgám elsőre sikerült. Jó, van olyan, ami jobban is mehetett volna, de még így is 4,2 lettem, ami nagyon-nagyon jó. :))

Röviden tömören ennyi, lassan vissza kellene rendeznem magam a hétköznapokba, csak most ugye van ez a nagy nihil. Két hónapon keresztül volt egy menetrend: reggel nyolckor leültem tanulni, és este tízkor felálltam, csókolom. Senki nem zaklatott, néha főztem egy kávét vagy átszaladtam a boltba, de kb a napot nem láttam, most meg... Itt van ez a nagy szabadság, és ha tehetném, egész nap aludnék... :D

De nem lehet, mert fél hatkor kelnem kell a kis malackáimhoz etetni, meg a többi állatkát ellátni, locsolni kell és így tovább, tehát van munka, csak valahogy nehéz visszarázódni. :)

Meg még szoknom kell a tudatot, hogy megvan a 'D'. Megvan a fele. Úristen. Két olyan évem van még, amit aktívan töltök az egyetemen, aztán hatodév szigorlóévként, és kész, vége lesz. Basszus.

Reméljük a maradék 3 év már jobb lesz. :) Na megyek, mert már röfögnek a malackák. Ágyő. :)

0

Emlékszem, fiatalabb koromban mennyire érdekeltek a művészetek. Annyira csodáltam azokat az embereket, akik a kreativitásukat képesek voltak pénzzé tenni. Nagyon sokáig szimfonikus zenekarban szerettem volna fúvós lenni, szóval már öt évesen zeneiskolás lettem, és 8 éven keresztül koptattam a fúvósok hangszereit.
Emlékszem, egy nagy sikerem volt, mikor egy koncert után négyszer is visszatapsoltak. Valami böhömhossszú és nagyon nehéz darabot játszottam, valamilyen variációkat, és legalább 3 hónapon keresztül, minden áldott nap ezt gyakoroltam, ha kellett 4-5 órán át. Rettenetesen élveztem, hogy nem is kellett figyelnem, és a kotta olvasása közben az ujjaim már maguktól fogták le a megfelelő kis billentyűket, és a mozdulatok annyira beleívódtak az izmaimba, hogy a mai napig el tudom játszani, teljesen fejből ugyan ezt a darabot...
Viszont hamar rájöttem, hogy bár a zenét imádom, közönség előtt már nem szeretek szerepelni, inkább csak a magam szórakoztatására játszok. Tehát jobbnak láttam más álom után kutatni...

A technika, mechanika és építészet szeretete családi vonás, és tulajdonképpen ebben nőttem fel. Óvodába nem is jártam (biztos ezért vagyok ennyire alulszocializált...), inkább itthon gépészkedtem Apával. Képes voltam órákat eltölteni csak azzal, hogy leültem egy sámlira, és magam csendességében beolajoztam a kis alkatrészeket, vagy ledrótkeféztem a rozsdás szögeket. Együtt tervezgettük a különböző gépeket, néztem, ahogy hegeszt, ilyesmik. Rettenetesen bevonzott ez a világ, tehát innentől kezdve állandóan rajzolgattam, terveztem a különböző "épületeimet", megrajzoltam a házam alaptervét, és arról álmodoztam, hogy ha építész nem is leszek, de mindenképp ebben az iparban szeretnék dolgozni, pl mint belsőépítész.

A gyerekeknek hetente egyszer legalább felteszi valaki azt a kérdést, hogy mi szeretne lenni. És míg nagyon kicsi, mondjuk 10 éves koráig, addig bármit mond, mosolyognak rá. Aztán ahogy cseperedsz, elkezdenek megjegyzéseket fűzni a terveidhez, vagy szemeket meresztenek, pofákat vágnak. Nem a család, hanem azok az ismerős/ismeretlen nénik, bácsik, akikkel összefutsz az ABC-be menet. Valakit ez inspirál, másokat viszont arra késztet, hogy egy jobb választ találjanak ki. Hát az orvos egy határozottan jobb válasz.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egészen 19 éves koromig minden annyival egyszerűbb volt. Nem csak azért, mert egy burokban voltam, vagy mert nem épp elit iskolába jártam... Akkor még volt kitartásom, életcélom. Illetve utóbbi most is van, inkább csak erőm nincsen hozzá, életkedvem, akaraterőm. Valahogy olyan nagy a nihil, és nem érzem azt, hogy bármit is elértem volna.

Körülöttem olyan sok a különleges ember. Van egy barátnőm, aki gyönyörűen citerázik. Másik hihetetlen módon kommunikál az emberekkel, és képes bárkivel megtalálni a közös hangot. Van, aki remekel a küzdősportokban, anyanyelvi szinten beszél 3 nyelven, megint másik rendszeresen lefutja a maratont, vagy elképesztően jó tanuló, és mellette mégis van szociális élete.

És én? Én semmit nem tudok felmutatni. Van két nyelvvizsgám, egy ECDL bizonyítványom, ami rajtam kívül még kb 500 millió másik emberre igaz. Plusz ezek mind gimis érdemek. Mit tettem le az asztalra, mióta egyetemista vagyok? SEMMIT. Tényleg SEMMIT, az Ég egy adta világon. Nekem csak az álmaim vannak, de erre nem lehet építkezni.
Nem vagyok nagyon jó tanuló, nem vagyok benne az élmezőnyben, csak úgy elvegetálok. Szociális életem a padlót nyaldossa, utazni nem szoktam, pedig elnézve, mennyi időt baszok el felesleges dolgokra, már Magyarországot rég bejárhattam volna. Mindig ugyan azokkal az ismerős emberekkel nyekergek, ugyan azokon az ismerős témákon, monoton az életem. Tökéletesen és végérvényesen elégedetlen vagyok magammal.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tudjátok, mit szeretnék? Tudom, hogy már ezt egyszer írtam, hogy rájöttem, mire lenne IGAZÁN szükségem: EGY ÉVRE.
Egy teljes évre, mikor csak és kizárólag magammal törődök. De nem a gép előtt zsibbadva, hanem intellektuálisan. Teljesen és tökéletesen egyedül. Rendbe tenném a testem, a lelkem, végre átgondolhatnám mindazt, amit már február óta nem tudok, amit azóta temetek magamban, mert nem merem előkaparni. És állítom nektek, hogy az az ominózus februári esemény az oka annak, hogy ennyire nullán vagyok. Nagyon meg kellene ezt beszélnem valakivel, egy ismeretlennel. Még arra is gondoltam, hogy elmegyek egy pszichológushoz... (Úristen...)

Már megint az álmodozás... Úgyse lesz ebből semmi, és hogy miért? Mert nem merem kidurrantani a buborékot magam körül... Pedig tudjátok mit? Jobban járnék. Most benne vagyok ebben a burokban, ami fenntartja a látszatot, hogy viszonylag normális az életem... Viszont a buborék mögött ott van minden más, ami tényleg érdekelne. A rengeteg lehetőség, és mennyi minden, amit megtapasztalhatnék! Legszívesebben borítanék, felköltöznék a hegyekbe pár hónapra, és ott laknék, míg rendbe nem jövök. Kicsit olyan lenne, mint egy zarándok út. Eleinte biztos nehéz lenne, de minél tovább lennék fenn, annál jobban tudnék végre gondolkodni, és talán nem lenne ennyire frusztrálóan monoton minden. Néha azt veszem észre, hogy már nem is gondolkodom a válaszaimon, csak kimondom őket. És akkor kapok magamhoz, hogy na, Zsuzsika, azért térj már vissza a Földre, mert ez ijesztő!

Ilyenkor tudom megérteni Apámat. Anyám egy végletekig földhözragadt nő, aki az álmodozást mélyen megveti, rémesen realista. Apám viszont... Ő az örök álmodozó, aki fél évig képes egy problémán gondolkodni, aki mindig mindent túlmisztifikál, túlmagyaráz és gondol, és aki már számtalanszor kidurrantotta a buborékot, de mégsem lépett ki, mert Anyám mindig megállította.

Az a baj, hogy mégis érdekel, ki mit gondol rólam... Egy kibaszott álszent alak vagyok, mert mindenkinek azt mondom, szarjátok le, más mit mond, közben meg ez a legnagyobb keresztem, hogy túlzottan függök mások véleményétől. Részben ezért mentem orvosira is, hogy mások megbecsüljenek. Ezért nem merek borítani, mert mit gondolnak majd az emberek? Nem csak rólam, Anyámékról is? Pedig most komolyan, ki a faszt érdekel, mi történik velem? Valójában senkit, csak én gondolom azt, hogy ha ott hagynám egy évre az egyetemet, bárkinek is feltűnne. Rohadtul nem érdekelné az embereket, mert nem számítok annyit, csupán az egóm kívánja ezt.



Óóó, baszki. To be continued...

Lao-Ce szabadfordításban...

... avagy szeresd meg nyelni a szart.

Tehát amit nem tudsz legyőzni, azt tedd a barátoddá.

Egy okos ember megkérdezte tőlem, mi az amire vágyom, de úgy igazán? Mi az,a mivel a legelégedetlenebb vagyok?

Rögtön az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne utazgatni kicsit, mennyire jó lenne tényleg ÉLNI, úgy, ahogy az egy 21 évesnek illene. De aztán rájöttem, hogy nem ez tenne boldoggá igazán, hanem a kontroll. Az, ha végre visszakapnám az életem feletti irányítást. És nem, ezt nem az egyetem vette el tőlem. Az egyetem csak diktál egy tempót, amihez nekem kellene alkalmazkodnom úgy, hozzá igazítom a saját igényeimet. Mert igen, lehetséges lenne.

A gyeplőt én engedtem ki a kezemből, egyes-egyedül én. Foghattam, szoríthattam volna, de a könnyebb utat választottam, mint ahogy mostanában mindig is igyekeztem, mert túl nyúl voltam szembesülni a problémákkal. Nem egy vonzó tulajdonság.

Nem érzem magam 21 évesnek. Sose éreztem magam annyinak, mint amennyi éppen vagyok, de ha kellett, képes voltam az életkorom mögé bújni akár kifogás gyanánt. "Óóó, ráérek még erre, majd megcsinálom, túl fiatal vagyok", stb. pedig ez csak egy állapot, minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy ne legyek fiatal. Aztán öreg koromban meg majd sírok, amiért öreg vagyok? Nem tűnik a legjobb tervnek.

Sok mindent tapasztaltam ezalatt a pár hónap alatt érzelmileg. De semmi olyan konklúzióra nem jutottam, amit eddig ne tudtam volna, egyszerűen csak arra, hogy gyenge vagyok, lusta, fáradt, kiégett és demotivált. Örök halasztgató és még sorolhatnám a negatív tulajdonságaimat, amiket utálok. De valahogy most mégsem vagyok még depiben emiatt, mert arra is rájöttem, hogy ezek közül mind olyan, amin változtathatok, és azt hiszem éppen ez az, ami rádöbbentett arra, hogy nem is olyan nehéz visszakapni a kontrollt. Mert az végig karnyújtásnyira van, csak szépen centinként kell haladni, hogy újra kézbe vegyem.



Mellesleg nem kell erőlködnöm, hogy megszeressem. Azt hiszem, mindvégig szerettem.

Masszív-masszív nyekergés következik, megtekintés csak saját felelősségre!

Naszóval. Szokás szerint vizsgaidőszak közeledtével egyre háklisabb és g*cibb vagyok, és ha nincs minden rendben vagy írok, vagy hisztizek. Múltkor már azon is kiakadtam, hogy A. megette a magvas kenyerem. Jah, csak a gyújtószikra kell és robbanok.

Ilyenkor mindig azt érzem, hogy az elmúlt 14 hetet tökéletesen és visszavonhatatlanul elbasztam. De ezt minden vizsgaidőszak előtt eljátszom, nem újdonság.

Tanulok, de nem haladok sehova, a patkó lenne az első, 9-10 környékén. Aztán mikró, klinkém és dékánin belgyógy. Azt akarják, hogy 7+1 hétbe sűrítsek be  szigorlatot (amiből a patkó érvágós, és egy szarszemétszar banda vizsgáztat), plusz egy belgyógy vizsgát. Aztán meg még három hét gyakorlat.

És hogy ez mit jelent? Két fő dolgot: egyrészt a következő két és fél hónap maga lesz az eleven pokol, sok sírással, hisztivel, nyafogással és átkozódással. Másrészt megint elveszik a nyaram 70%-át, ami azt jelenti, hogy kb 2 hetem marad szabad, és ezt valószínűleg mindent otthon kell töltenem, mert vigyázni kell az állatkákra. Ergo ezen a nyáron sem megyek Prágába.

Mivel keleten a helyzet változatlan, és továbbra sincs pasim (gyanítom, hogy minimum egy 10 milliós nagyvárosban kellene élnem ahhoz, hogy egy normális hím elhívjon randira), így a felgyülemlett feszkót torna, tae bo, és futás formájában vezetem le. Aminek így pár hét elteltével érdekes módon már látom is az eredményét, lassan olyan izmos leszek, mint Hulk. BAAAAAAAAAAAAHHHH!!!

Mellesleg remélem, hogy a Jóisten, vagy univerzum, vagy tudjaatököm kicsoda nem szórakozásból kínoz, és hamarosan a szívszerelmem ölében kötök ki. Különben tényleg Hulkká változom!!! (Vagy leszbi leszek, ez is benne van a pakliban.)

Jaj, ezt tudom, hogy már valamikor leírtam, de újra megtörtént, és nem tudom feldolgozni:  egy barátnőm nemrég azt mondta, hogy túl nagy igényeim vannak, ha párkapcsolatról van szó. Pedig külsőre aztán abszolút nem várok el sokat, elég ha magasabb nálam, olyan 15-20 centivel. (És sajtot lehet reszelni a hasán, hah. :D) Ennyi. Aztán már inkább úgyis a belső értékek a lényegesek, hogy legyen kedves, megértő és, legyen humora és legyen kellően határozott, legyenek céljai. Én komolyan nem értem, hogy ezek valóban olyan kérések? Ezekben semmi extra nincsen az én szememben.

Jó, nem rugózok ezen tovább, már én is unom.

Impossibru!!!!

Najó, de, talán mégis possibru. Talán végre kezdek magamhoz térni. Talán. Talán kezd megint összeállni a kis világom. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy TALÁN.

Tanulom, khm, sok idézőjelben "tanulom" a patkót. Ami amit amúgy szeretek. Oké, talán ez túlzás, mondjuk úgy, hogy képes vagyok benne meglátni a szépet, és emiatt nem sírva tanulom.

Pszichó vizsgára való készülés közben jöttem rá, hogy tulajdonképpen TÉNYLEG ki vagyok égve. És ez a felismerés... Hát ez priceless volt. Szóval azóta bőszen kapkodom a Magne-B6-ot meg Milgamma-t a megmaradt kis idegrendszeremre, és ha tehetem rendszeresen mozgok, legalább heti öt alkalommal. Ja, és lecsökkentettem a szénhidrátot is. Ennyit tudok tenni az ügy érdekében, ennyire futja.

Just fuck it.

Dilemma...

...avagy bipoláris depresszióm új magasságokba emelkedése.

Miért fúj engem mindig a rossz pasik felé a szél? Hm? MIÉRT?

Amelyikkel többet is el tudnék képzelni, az csak meg akar dugni.
Amelyik többet szeretne, azzal én nem vagyok kibékülve.
És mint utóbb kiderült, amúgy sem vagyok az az egyéjszakás típus, valószínűleg bele is őrülnék...

Okos vagyok, vicces, értelmes, vannak céljaim. Nem vagyok egy matyóhímzés, de tényleg annyira háttérbe szorultak már manapság az önkifejezés más eszközei, mint tehetség, humor, intelligencia, hogy ha nem vagyok 90-60-90, 180 centi és szőke, akkor már nem is számítok?

A férfiakban is elplántálták a tökéletes nő képét. Azzal még meg is békélnék, hogy valaki a szépsége miatt jut előbbre, mert azt még meg tudom magyarázni a tökéletes genetikára való öntudatlan törekvéssel, vagy azzal, hogy az emberek túl felszínesek és lusták ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek, mi van a jéghegy csúcsa alatt. De csak azért, mert nem vagyok hosszúcombú jujszőke, és mert az én lábam csak a derekamig jön fel és nem pedig a vállamig, már rögtön tökéletlennek vagyok bélyegezve... Ez már kiveri a biztosítékot. Engem ne minősítsen senki, minősítem én magam önállóan is épp eleget...

Nagyon-nagyon sírós hangulatomban vagyok. Megint lecsúsztam az ösztöndíjról, pedig azt hittem, talán ebben a félévben... Valószínűleg 5.0-nak kellene lennem ahhoz, hogy teljes biztonságban érezzem magam. Belefáradtam, elégedetlennek érzem magam, minden életkedvem elszállt. Nem tudom, hogy tanuljak, mit tanuljak, olyan szar ez az egész. És annyira egyedül vagyok... És annyira szánalmasnak érzem magam, olyan nyomingernek, annyira feleslegesnek.

 Talán ki kellene sírnom magam. Talán attól jobb lenne. Az utóbbi 1-2 félévben nem engedtem el magam, folyamatosan ment ez a "nem törtök meg" attitűd, amibe már kicsit belefáradtam. Nem, még mindig nem törtek meg, pláne úgy, hogy ebben a félévben még kb semmit nem tanultam, de pszichésen lefáradtam és olyan jó lenne kicsit leereszteni.

Ezek alapján nem tudom, milyen orvos leszek, tuti alkoholista és láncdohányos, látva mennyire szarul kezelem a stresszt...

Jah, és döntöttem, amennyire hamar csak lehet, húzok el az országból. 4.4 volt az első ösztöndíjhatár. Ha engem nem becsülnek meg, én sem fogom megbecsülni őket. Lehet szar ember vagyok, de ez már csak ilyen.

*duplasóhaj*

Ugye nem mondtam el Anyáméknak, hogy pénteken elmentem dolgozni, mert tudom, hogy úgyis kiakadtak volna. Viszont azt meg nem mondtam el A-nak, hogy ne mondja el nekik, ha esetleg felhívnák, hogy hol vagyok, pedig sejtettem, hogy ha engem nem fognak elérni, akkor őt fogják megkérdezni. És azt is sejtettem, hogy mivel nem beszéltünk erről, hogy elmondhatja-e, ezért biztos el fogja nekik árulni, merre is vagyok. Szóval éjjel fél egykor Anyám hívására ébredtem, és semmi köszönés, csak egy megtört "MIÉÉÉÉÉÉÉRT???" volt az első és egyetlen szava hozzám. Mintha legalábbis főbenjáró bűnt követtem volna el, ők most gondolom azt hiszik, hogy én nem vagyok elégedett azzal a pénzzel, amim van, hogy emiatt úgy érzem, el kell mennem dolgozni suli mellett. Pedig nem így van, csak kíváncsi voltam, első melóm, amiért pénzt is kapok, ráadásul nem egy nagy vasziszdasz, ennyi belefér. Csak ugye nincsenek hozzászokva, hogy a gyerekek elmennek dolgozni, mert egyik fiúval sem történt ez meg, egészen 24 éves korukig, míg ki nem repültek az egyetemről, a meló számukra ismeretlen fogalom volt. És hát ugye tudjuk, milyenek anyámék -legalábbis én tudom... - mindent mindig túlgondolnak. Ráadásul sose bíztak meg bennem, valamiért mindig azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Ha nem megyek haza két hétig, akkor már rögtön vagy pasizok, vagy bulizni vagyok, minden esetre titkolok valamit. De már megszoktam és nem tud érdekelni.

Épp É-vel beszélgettünk erről tegnap, és mondott valamit, amit borzasztó fura kimondani, mert ez általában a szülők szájából szokott elhangzani, de: meg kell tanulni elengedni őket. Egy erős érzelmi kapocs nyilván kell, mert eddig is majdnem napi szinten beszéltünk, és ezután is fogunk, de nem számolok be minden lépésemről, és tiszteletben kell tartaniuk ezt. És ez az, ami a leginkább zavar bennük, főleg Anyámban, hogy egyszerűen nem hagy magánszférát. A fiúknál ez bejött, egészen 1-2 évvel ezelőttig, amíg az egyik meg nem házasodott, a másik meg öntudatára nem ébredt (jobb később mint soha, ugye), nálam meg sose működött, mert mint tudjuk, én mindig is azt csináltam, amit szerettem volna.

Ó, anyám, de nyűűűűűűűgös vagyok...

Nem is tudom már ki, de még évekkel ezelőtt mondta nekem valaki, hogy titkok nélkül nincs ember. Akkoriban ez nagyon tetszett a tinédzser fejemnek, aztán mostanában elgondolkodtam rajta, hogy vajon ez tényleg így van? Nem tudom. Mert ha az embernek van egy párkapcsolata (natessék, már sose lesz olyan poszt, amiben nem kanyarodok el ehhez a témához???), akkor az úgy jó igazán, ha mindent meg tudsz osztani a másikkal, nem? Kérdezem, mert nekem ilyenben még sose volt részem.

Bár ezt még így 21 éves fejjel nem érzem cikinek, szociális nyomás ide vagy oda. Mert most nem ez a fontos.

Emlékszem, első évben valaki megkérdezte, van-e barátom. Mondtam, hogy nincs, de harmad év végéig nem is szeretnék, mert addig nagyon húzós az egyetem, és inkább arra koncentrálnék, hogy benn maradjak. Akkor ezt borzasztóan komolyan mondtam, és végül is van is benne igazság. Aztán csak nemrég gondolkodtam el rajta, és ez most lehet borzasztó hülyén hangzik, de mi van, ha a kimondott szónak tényleg ekkora ereje van?

Ehh, mindig próbálom megtalálni a magyarázatot, minden hülyeségre, de itt van a harmadév, ami önmagában vízválasztó, és már ezalatt a 2 hónap alatt olyan dolgok történtek velem, amik a 21 év alatt soha... 

Mindig itt lebeg a fejem felett ez a ha...

Viszont az is közre játszik, hogy én egy kényelmes emberke vagyok. Van egy megszokott életritmusom, amibe nem szívesen engedek ám be akárkit, pláne olyat nem, aki erőszakosan akarja magának a figyelmet. Nehéz velem, nagy a szabadságvágyam, igénylem az egyedüllétet, amit már önmagában veszélyeztet egy kapcsolat, hiszen az éppen arról szól, hogy nem vagy egyedül. 

Csúnya dolog az ambivalencia.

Ömlengés/picsogás - ilyen is kell

Tök büszke vagyok magamra: végigcsináltam azt az 1 órás brutál edzésprogramot, amit még anno fénykoromban, olyan három éve csináltam esténként. Teljesen végig, mind a négy szegmensét, mint a régi szép időkben. Pedig se fittebb nem vagyok (hajaj...), se vékonyabb (hajajajjjjj....) inkább csak elszántabb. És itt jön be az, amire mai napig rácsodálkozok, hogy mennyire csodás is az emberi elme, hogy ha nagyon akarunk valamit, bármennyire is fáj már az az izom, sajog is az a térd vagy húz a tüdő és dobog a szívecske, akkor is végignyomod azt az intenzív egy órát, mert végig AKAROD nyomni. Aztán a felénél elönti a tested az endorfin, és annak ellenére, hogy majdnem kiköpted a tüdődet újra akarod csinálni másnap is.

Hasonló lehet a szülés is. Kinyomsz magadból egy 3 kilós izgőmozgó emberkét, és oké, hogy szereted, mert a gyereked, de akkor is... egy emberi lényből kijön egy másik emberi lény, egy kis átmérőn átszuszakolódik egy jóval nagyobb keresztmetszetű dolog, és ennek ellenére vannak többgyerekes családok

Ahh, mindig elkalandozok. nah, amúgy azért kezdtem el újra edzeni, mert egy: milyen gáz már, hogy orvosira járok, aztán egészség meg minden, ennek ellenére nem sportolok kb semmit. (távolba nézés páros szemforgatás nem számít), kettő: ha túlélem ezt a félévet, akkor épp a felénél leszek a képzésnek, negyedév elején felezőbál, és bele KELL férnem abba a ruciba, amit még 3 éve vettem a Vögele-ben. Ahhh, 24 ezerről volt leárazva 2000-re, és egy csoda az a ruha, az egyetlen problémája az, hogy nem férek bele. Nüansznyi gond, ugye.

Jah, meg nyilván egészség, szív, érrendszer, blablabla, szokásos...

Tarammtaramm.

Szerelmes vagyok James Morrisonba. Ezt asszem még nem osztottam meg. ^^

Fura, hogy ebben a bejegyzésben semmi nyavalygás nem volt, mi? Jah, nekem is, de nem kell ám hozzászokni! ;D

-

A pokolra fogok jutni.

Azt hiszem, sikerült elérnem az erkölcsi mélypontok Mariana-árkát.

6 tequila, egy nagy pohár bor, egy fél üveg Törley, fogalmam sincs mennyi ideig tartó jeges padon való ücsörgés és fél órányi ismeretlennel való smacizás után eljutottam oda, hogy felmentem egy sráchoz, mindenre készen... amiből az lett, hogy én hoppon maradtam, aztán egy szál blúzban kitettek a mínusz tízbe, hogy aztán egyedül, megalázva hazasétálhassak hajnali 4-kor.

Szavakban nem tudom kifejezni azt, mennyire szégyellem most magam...

Izgalmat akartam, hát megkaptam. Egy adag izgalom, egy jó nagy kanál kétségbeeséssel és megalázással nyakon öntve. Kellett ez? Nem, nem kellett. Csak magamnak köszönhetem az egészet, a srácot se hibáztatom, amiért ilyen ősbunkó volt, én vagyok a ribanc

Mindig pattogok itt az egyéjszakás kalandokkal, meg hogy élvezzük az életet, lófaszt... Nem, stabil kapcsolat kell nekem, egy olyan, amiben megtisztelnek azzal, hogy hazakísérnek, hogy megcsókolnak, miután khmkhm, minimum. Mint az a netes srác... És annyira fura, mert kb úgy érzem, hogy megcsaltam ezzel... Ahh, bazmeg, agyrém...

Jövőbeli énemnek üzenem: TISZTELD MAGAD! Tiszteld meg magad annyival, hogy karban tartod a tested, és csak olyat engedsz a közelébe, aki tényleg érdemes rá. SZEDD ÖSSZE MAGAD!

No comment

Mindig azt mondom, hogy velem sose történik semmi, nincs szociális életem, blablabla... Na, hát ezután az éjszaka után, ha valaha is még egyszer kiejteném ezt a számon, csapjatok tarkón...


Soha többet nem iszom alkoholt...

Feel so close

5/12 doktornéni vagyok! :)

Nagyon vizsga előtti állapot

Ilyenkor midnen idegesít, de tényleg, MINDEN. Pl ez a Valentin napi mizéria. Vagy az, hogy nekem mondjuk nincs senkim, akivel anti-valentin napozhatnék. Vagy az, hogy pont ezen a napon hoznak ki eg yolyan filmet, amiben egy zombi és egy csaj egymásba SZERETNEK. Hollywood számomra halott.


Komolyan, most még a szar is ízetlen, nem tudtok olyat mondani, amit ne tudnék lehúzni, vagy amiben ne találnék hibát. Ez egy ilyen nap.

Mi van mééééég? Nézzük csak... Megszámoltam az összespórolt pénzem, és azt hiszem, veszek egy új ágyat a benti szobámba. Hátha adnak hozzá gratisba egy pasit is. Ha-ha-ha. Ha.
Igazából ez nem is vicces, mert ez tuti engem minősít. (Basszus, megfogadtam, hogy sose fogok ide eljutni, hogy magamat hibáztatom a pasitlanságomért, de hát ez is eljött...) Tuti velem van valami gáz. Egy barátném azt mondta, hogy ha nagyon akarok egyet, adjak le az igényeimből. De most könyörgöm, már 21 évesen kezdjek el alkudozni? Nem, szó se lehet róla. Amúgy sincsenek nagy igényeim, csak egy normális pasas, aki elvisel arra a pár órára, elvisel, tudunk kicsit beszélgetni és megvan a kémia. ENNYI. Ebből hova adjak még le? Ne legyél büdös, és akkor már hopp, már bújhatsz is az ágyamba?

Sose gondoltam, hogy ez ennyire rohadt nehéz lesz. Kicsi koromban annyira szépen elterveztem: leérettségizek, elmegyek egyetemre, imádni fogom az egészet, baromi jól fog menni, fantasztikus szociális életem lesz,  megismerkedem jövendőbeli férjemmel, és kész. Nagy szerelem, rózsaszín felhő, jóccakát. De belátom, hogy én egy buborékban nőttem fel, mert az egyetem eleinte borzalom volt, mai napig nem érzem magamban az X-faktort ahhoz, hogy elvégezzem, szociális életem a nulla felé konvergál és a 3 év alatt egy pasim volt, akit inkább nevezhetnék a barátnőmnek, mert a tesztoszteront kb csak az élettan könyvből ismerte.


Kicsit negatív vagyok ma. Shit happens.

Egyetlen pozitívum a mai napomban kb az volt, hogy elhívott randizni az a srác, akiről eggyel alant beszéltem. Őszintén szólva tökéletes lenne: értelmes, jókat tudunk, és szeretünk beszélgetni, megnevettetjük egymást, nem sürget, megért, nem telepszik rám... És valahogy mégis félek elmenni vele, mert félek, én már nem leszek ennyire tökéletes neki, és ezt azt hiszem nehezen tudnám elfogadni. Ha valaki más lenne ilyen helyzetben, simán azt mondanám neki, hogy 'ugyan, menj el, mit veszíthetsz, meg kell próbálni'. De ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze, és őszintén szólva túlságosan is féltem magam ahhoz, hogy kitegyem magam ennek...

De egyszer talán meg kellene próbálnom nem túlagyalni a dolgokat, basszus, és biztonsági háló nélkül belevetni magam a dolgok kellős közepébe. Ha belegondolok, valószínűleg mennyi mindentől fosztottam már meg magam csak azért, mert ilyen túlaggódós vagyok...


Igen, ez lesz, nem túlagyalni, belevetni. Ezt fogom magamra tetováltatni.

Long time, no see

Hűha, hát rég nem írtam. Hiányzott már kicsit ez a hely, hogy őszinte legyek, és mivel rég nem jártam erre, gondoltam leírok pár dolgot, ami mostanában történt, csak hogy up-to-date legyen minden.

3. hete szenvedek az immunnal, kedden meghúztak belőle, teljes letargia, bár azért valahol éreztem, hogy ez lesz, sajnos. Nem alkotunk összeillő párost, kedden megyek megint. Ha nem sikerülne, megtaláltok Debrecenben valamelyik árokparton.

Apát megműtötték, amúgy semmi komoly, de hát férfi, és ez tudjuk mit jelent... Tegnap óta én tutujgatom, de már hatszor előadta a nagyhalált a lelkem. :) Eszem a húsát. 

Bátyámék tündérbögyörők, nem tudom, mi történt. Valószínűleg neonfénnyel villog a homlokomon az 'idegkimerült' szó, ezért az egész család kímélőüzemmódra kapcsolt. Bár Anyám most se könnyíti meg az életem, ez nem változott, szerintem nem is fog. Próbálok rendes gyerek lenni és nem felvenni a dolgokat, de érzem, amint lemegy a vizsgaidőszak (már ha valaha is megtörténik ez), nagy hiszti lesz. Mindig ez van, van a kapcsolatunkban egy jó időszak, aztán jön egy naaaaagy hullámvölgy. Ő nem enged, bocsánatot sose kér, én meg beleunok és ráhagyom, majd kisértődik. Szép az élet.

Elvileg júniusban kiderül nekik, hogy megmarad-e a suli, vagy átszervezik őket a járásban. Mivel nincs más lehetőségük, nyilván elfogadják az állást, bármit is dobnak eléjük. Apa kekeckedik a gondolattal, hogy megint belevágna a földművelésbe, de hát most elhagyni a járt utat a járatlanért... Gépek nélkül, tőke nélkül megint belevágni... Én támogatnám mindenben, amit kell, mindent elvégzek hozzá, a jogsit is ezért csináltam meg anno... De ebben a helyzetben a biztosat feladni a bizonytalanért tényleg necces, Fiatal Gazda Program ide vagy oda. Amúgy is meghúzza a nadrágszíjat a kormány, ráadásul mire odakerülnénk már a választások is lemennének, szóval ha ennek okán adnának engedményeket, már azt se tudnánk kihasználni. Whatev', majd lesz valami. Anyám szokta mondani, hogy a Jóisten majd megsegít, ahogy eddig... Reméljük.

Felvilágosítottak, hogy igazából minden tőlem függ... (nincs nyomás...) Mármint (jó esetben) még 3 évig koptatom az OEC-n a padokat, utána nem tudom mit kezdek magammal, de jó lenne Pestre menni rezidensnek. Vagyis most úgy érzem, ott jobb lenne nekem, nem tudom miért. A sebészet érdekelne a legjobban, és talán ott nagyobb valószínűséggel találnék olyan állást, ahol jól érzem magam. (Lehet túl sok kórházas sorozatot nézek) Anyámék persze oda jönnek, ahova én is megyek, szóval ha nekem Pesten lesz helyem, akkor jönnek Pestre, ha elhagyom az országot, jönnek velem. Ezzel még nincs problémám addig, amíg legalább 20 km választ el bennünket egymástól. Komolyan. Lázadó tinédzser koromban egy kontinens lett volna a minimum, szóval ezt fejlődésnek könyvelem el. Szeretem őket, de mikor hallom hogy azt tervezgetik, hogy majd eladják a földet és vesznek egy háromgenerációs házat Pest mellett, kifut a lábamból a vér... Hogy Anyámékkal lakjak 30 éves koromban? Jéééééééézus Mária, Szent József, valószínűleg előbb rágnám le a saját karomat!

 De ezzel még ráérek foglalkozni, majd akkor kiakadok rajta, ha aktuális lesz...

... ami mondjuk egy hamar nem is fog bekövetkezni, mivel még egy épkézláb kapcsolattal sem rendelkezem. Mióta is? Hűűűű, soha óta? Szánalom.

Van egy srác... 23 éves, magas, barna, kisportolt, jó a humora, van munkája, és még a szabadságvágyamat is megérti, hogy néha szükségem a távolságra és a magányra. Tökéletesen hangzik, ugye? Szerintem is, valamiért mégis bizonytalan vagyok...  Végül is, jó nekem egyedül, nem? Ez most rettenetesen hangzik...
Tudom, hogy vele jól  meglennénk, sőt, valószínűleg egy idő után több is lenne dologból, mert hosszú távon azonosak a céljaink...

Minden ugyan azokat a köröket futom le. De hát mit csináljak, ha ezeken rugózik állandóan az agyam? Ez tölti ki az életem, unalmas perceimben tervezgetem a jövőmet, mit hogy csináljak, ezt is Anyáméktól örököltem... Kiveszett volna belőlem minden Carpe diem? Csaknem...

;)

 http://lady-in-the-mirror.tumblr.com/