Long time, no see

Hűha, hát rég nem írtam. Hiányzott már kicsit ez a hely, hogy őszinte legyek, és mivel rég nem jártam erre, gondoltam leírok pár dolgot, ami mostanában történt, csak hogy up-to-date legyen minden.

3. hete szenvedek az immunnal, kedden meghúztak belőle, teljes letargia, bár azért valahol éreztem, hogy ez lesz, sajnos. Nem alkotunk összeillő párost, kedden megyek megint. Ha nem sikerülne, megtaláltok Debrecenben valamelyik árokparton.

Apát megműtötték, amúgy semmi komoly, de hát férfi, és ez tudjuk mit jelent... Tegnap óta én tutujgatom, de már hatszor előadta a nagyhalált a lelkem. :) Eszem a húsát. 

Bátyámék tündérbögyörők, nem tudom, mi történt. Valószínűleg neonfénnyel villog a homlokomon az 'idegkimerült' szó, ezért az egész család kímélőüzemmódra kapcsolt. Bár Anyám most se könnyíti meg az életem, ez nem változott, szerintem nem is fog. Próbálok rendes gyerek lenni és nem felvenni a dolgokat, de érzem, amint lemegy a vizsgaidőszak (már ha valaha is megtörténik ez), nagy hiszti lesz. Mindig ez van, van a kapcsolatunkban egy jó időszak, aztán jön egy naaaaagy hullámvölgy. Ő nem enged, bocsánatot sose kér, én meg beleunok és ráhagyom, majd kisértődik. Szép az élet.

Elvileg júniusban kiderül nekik, hogy megmarad-e a suli, vagy átszervezik őket a járásban. Mivel nincs más lehetőségük, nyilván elfogadják az állást, bármit is dobnak eléjük. Apa kekeckedik a gondolattal, hogy megint belevágna a földművelésbe, de hát most elhagyni a járt utat a járatlanért... Gépek nélkül, tőke nélkül megint belevágni... Én támogatnám mindenben, amit kell, mindent elvégzek hozzá, a jogsit is ezért csináltam meg anno... De ebben a helyzetben a biztosat feladni a bizonytalanért tényleg necces, Fiatal Gazda Program ide vagy oda. Amúgy is meghúzza a nadrágszíjat a kormány, ráadásul mire odakerülnénk már a választások is lemennének, szóval ha ennek okán adnának engedményeket, már azt se tudnánk kihasználni. Whatev', majd lesz valami. Anyám szokta mondani, hogy a Jóisten majd megsegít, ahogy eddig... Reméljük.

Felvilágosítottak, hogy igazából minden tőlem függ... (nincs nyomás...) Mármint (jó esetben) még 3 évig koptatom az OEC-n a padokat, utána nem tudom mit kezdek magammal, de jó lenne Pestre menni rezidensnek. Vagyis most úgy érzem, ott jobb lenne nekem, nem tudom miért. A sebészet érdekelne a legjobban, és talán ott nagyobb valószínűséggel találnék olyan állást, ahol jól érzem magam. (Lehet túl sok kórházas sorozatot nézek) Anyámék persze oda jönnek, ahova én is megyek, szóval ha nekem Pesten lesz helyem, akkor jönnek Pestre, ha elhagyom az országot, jönnek velem. Ezzel még nincs problémám addig, amíg legalább 20 km választ el bennünket egymástól. Komolyan. Lázadó tinédzser koromban egy kontinens lett volna a minimum, szóval ezt fejlődésnek könyvelem el. Szeretem őket, de mikor hallom hogy azt tervezgetik, hogy majd eladják a földet és vesznek egy háromgenerációs házat Pest mellett, kifut a lábamból a vér... Hogy Anyámékkal lakjak 30 éves koromban? Jéééééééézus Mária, Szent József, valószínűleg előbb rágnám le a saját karomat!

 De ezzel még ráérek foglalkozni, majd akkor kiakadok rajta, ha aktuális lesz...

... ami mondjuk egy hamar nem is fog bekövetkezni, mivel még egy épkézláb kapcsolattal sem rendelkezem. Mióta is? Hűűűű, soha óta? Szánalom.

Van egy srác... 23 éves, magas, barna, kisportolt, jó a humora, van munkája, és még a szabadságvágyamat is megérti, hogy néha szükségem a távolságra és a magányra. Tökéletesen hangzik, ugye? Szerintem is, valamiért mégis bizonytalan vagyok...  Végül is, jó nekem egyedül, nem? Ez most rettenetesen hangzik...
Tudom, hogy vele jól  meglennénk, sőt, valószínűleg egy idő után több is lenne dologból, mert hosszú távon azonosak a céljaink...

Minden ugyan azokat a köröket futom le. De hát mit csináljak, ha ezeken rugózik állandóan az agyam? Ez tölti ki az életem, unalmas perceimben tervezgetem a jövőmet, mit hogy csináljak, ezt is Anyáméktól örököltem... Kiveszett volna belőlem minden Carpe diem? Csaknem...