Enerválva, innerválva...

Azt hittem, majd csak év végén leszek kiégve, de azt hiszem már most kezdem elérni a tűrőképességem határát...

"Van, hogy előbb meg kell teremtenünk azt, aminek részévé szeretnénk válni."

Hülye szerencsesütik.

 

... és most megyek, és begubózok a takaróm alá, leengedem a redőnyt, lekapcsolom a villanyt, és átalszom a következő fél évet.


Ne ébresszetek fel.

Dühös vagyok, mérges, csalódott és annyira tudnék most sírni... Csak azért nem borulok rá bőgni az ágyra, mert nincs meg a bankkártyám, és ez még azok közé a problémák közé sorolható, amit talán képes vagyok kontrollálni és megoldani, ezzel pedig legalább minimálisan tompítom az elkeseredettségem...

Mindig is tudtam, hogy hármunk közül majd rám fognak maradni Anyámék, és nekem kell majd gondoskodni róluk. Kicsi korom óta ezt hallgattam, a családban mindig is ez volt a normális, így számomra se volt furcsa a gondolat. Illetve még most sem az.

Az már más, hogy május óta technikailag nekem kell főznöm az egész családra, és hogy szorgalmi időszakban is azért járok minden hétvégén haza, mert ki kell itthon takarítanom és meg kell főznöm rájuk a hétre, illetve magamra is. Ez nem normális. Ne értsetek félre, megcsinálom én nagyon szívesen, mert imádom látni, ahogy esznek, hogy ízlik nekik. Nagyon szeretem őket, de egyszerre örülök, hogy segíthetek és facsarodik a szívem, amiért segítenem KELL. Hiszen nem öregek még (53 és 54 évesek), de Anyám olyan szinten elhagyta már magát, hogy egyszerűen egy BUDI az egész lakás. Hét közben nem főz, nem mos, vagy ha be is rakja a gépbe a ruhát, nem veszi ki napokig.... Nem jöhet senki hozzánk, mert Anyám rögtön idegrohamot kap, ha valakit lát bejönni az ajtón, hiszen ő is tudja, hogy ez így nem stimmel. Ha elfogy a kaja, Papus egész héten tepertőn vagy szalonnán él, a kutyák naponta egyszer kapnak, ha kapnak szerencsétlenek. Bezzeg a kurva malacok...

És én ezt az egészet annyira mérhetetlenül szégyellem... És dühös is vagyok. Mert nem volt ez mindig így. 4-5 évvel ezelőtt, mikor a fiúk is egyetemre jártak, Anyám minden hétvégén ipari mennyiségű kaját tudott főzni. Itthon rend volt és tisztaság, amibe persze természetes volt, hogy mi is besegítettünk, de azért nem volt olyan, hogy egész egész háztartást magamnak kellett volna elvinnem. És emellett még csináljam az egyetemet, tanuljak a zh-kra, a vizsgaidőszakról már ne is beszéljünk... Sokszor képtelen vagyok összeegyeztetni a kettőt, és inkább a főzést és a takarítást választom, valószínűleg helytelenül, a tanulás helyett. Aztán persze nem alszom rendesen, annak ellenére, hogy holtfáradt vagyok, mert izgat az egyetem, mardos a bűntudat, ami megint úgy ment el a hétvége, hogy szinte alig tanultam valamit.

És persze hiába mondom én neki, hogy Anya, legyél már végre ANYA, az én anyám, ne pedig valami putriból szabadult szaros semmirekellő anyja, mintha  a falnak beszélnék.  Annyira bánt engem, hogy látom mellette Apámat tönkre menni, hogy látom, ahogy boldogtalanok, veszekednek, és Anya ahelyett, hogy leülne Apával beszélgetni, inkább a Jóban Rosszban választja, és kiküldi Apámat a szobából, mert őt jobban érdekli a hülye sorozata, mint a férje. Látom, ahogy most már mindketten az italba menekülnek, hogy sokszor bágyadtra isszák magukat, és te nem tehetsz semmit, csak állsz, és nézed tönkremenni őket.

Persze azért hétről-hétre megpróbálkozom egy beszélgetéssel. Hogy hagyd már a munkát a picsába, ezekért a kölykökért nem érdemes agyondolgoznod magad, meg se érdemlik... Meg hogy legyen már meg a prioritás, hogy család-otthon-munka, a kezdeti bólogatás után mindig jön a szöveg, hogy kell  a pénz, és ő amúgy sem képes úgy elvégezni azt a munkát, hogy az ne 100%-os legyen. Szóval inkább beáldozza a férjét, és inkább megmérgezni a családi légkört... Köszi Anyu...

Hiányzik az Anyám. Itt van mellettem, de még sincs itt nekem. Illetve mindenki másnak ott van, csak nekünk nem.

A jövő a jelenben van

"Ha valaki a múltbéli énjére mérges, mert nem találja a boldogságot a jelenben, ha valakinek egy ponton rossz irányt vett az élete, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy a múltban mit rontott el, nem az a lényeg. A fontos az, hogy a jelenből hogy hozhatnánk ki a legtöbbet.

Majdnem minden emberben van egy jövőkép, hogy hogyan látnák magukat mondjuk 10 év múlva. De néha annyira erős ez a vágy, hogy teljesen beáldozzuk a jelenünket, és ezáltal önmagunkat is a célért. Tehát nem baj, hogy a munkám/ életem most rossz, nem baj, hogy utálom a főnököm, mert egy rohadt alak, nem baj, hogy az, ami jelenleg kitölti az életem tönkretesz, és a legkiemelkedőbb szociális momentum egy héten a szombati X-faktor, mert egyszer, valamikr a távoli jövőben bizony KURVA JÓ LESZ MINDEN!!!!!!

Nem, ezt így nem lehet. 

És az egész gondolatmenet annyira emberi: beképzelten -vagy éppen naivan - azt hisszük, hogy PONTOSAN meghatározhatjuk, milyen lesz a jövőnk. Hát NEM.

Persze, jó, ha van egy stabil jövőképünk, ha van egy erős alap, amiért lehet, és kell is küzdeni, igenis kell érte szenvedni, dolgozni. De egy olyan holnapot kell akarni, amit ma is jónak látunk, amitől ma is boldogok vagyunk. Nem pedig csak leszünk."

Hát ennyire kötnek le a mikrobiológia gyakorlatok.

Napi ború

Imádom, hogy elvárják tőlünk, hogy mindent tudjunk egy tankönyvből. MINDENT! Például egy olyan 8 millió betűből álló, német hangzású kis sejt nevét, ami a belső füled legbelsőbb kis szegletében található, de persze csak az afrikai kontinens őslakosaina1/3-ában.
 

De ha mondjuk bedagadt a térded, vagy már hetek óta rettenetes fefájás gyötör, és megkérdezed, mit kellene tenned, na, arról fogalmam sem lesz.....

BRÉKING!!!

Csütörtökön reggel 8:57 perckor hivatalosan vége lett az első és egyben utolsó forgalmi vizsgámnak, ergo MEGVAN A JOGSIIIIIIIIMMMMMMM!!! Rettegj, Kelet-Magyarország! :D

Amúgy laza volt, részben szerencsén is múlott, mert jófejt vizsgabiztost kaptam, másrészt jó idő is volt, és eléggé összekaptam magam arra az egy órára. 6:30-tól volt a bemelegítő vezetésem, és fél nyolcig annnnnnnyira SZAR voltam, hogy azt el nem tudjátok képzelni, a létező ÖSSZES hibát elkövettem: ott állt a zebrán tőlem két méterre a gyalogos, és nem láttam, nem tudtam normálisan betolatni két kocsi közé, mert szabályosan összeért a sárhányónk, még orral sem tudtam rendesen beállni, a megfordulásról már ne is beszéljünk... Egy szóval egy katasztrófa voltam. De aztán valahogy mégis megtáltosodtam, és olyan párhuzamosan belőttem magam két kocsi közé, és olyan gyorsan és jól megcsináltam minden feladatot, hogy el se hittem. :D Szóval nálam jobban senki nem lepődött meg jobban, hogy sikerült, ezt elhihetitek. :D

Nah, szóval még most is akkor szmájli van az arcomon, mint egy franciaablak, öröm van és boldogság. :)) Holnap megyek az ATI-hoz a kis papírjaimmal, hogy kapjak egy nagyobb papírt, amivel aztán kikérhetem majd a jogsimat. :) Imádom a bürokráciát.

Otthon már azért vezettem a kis suzukit (psssssszzzt!), de hát az én kis városkámban összesen két zebra és egy lámpa van, szóval még csak esélyem sincs arra, hogy bárkiben is kárt okozzak. ;)

Elvittem Apát az egyik haverjához beadni valami cuccot, leparkolok a házuk előtt, kézifék behúz, minden. Apa visszajön, motor beindít, egyes, elindulunk. érzem, hogy kicsit húz az autó, nemrég jött szervízből, hmmm, fejvakargatás, szemöldökráncolás, nem baj, biztos állítottak rajta valamit, azért nem olyan dinamikus a menet. Már négyesben voltam, mikor észrevettem, hogy be van húzva a kézifék... :D Szóval azért még van hova fejlődni. :D

De azért az mindent elmond a kis suzukiról, hogy ez a kis drága még kézifék mellett is tudja negyvennel falni az utakat! :D

...

Hét évesen elmegyünk első osztályba. Szépen lépegetünk felfele, megtanulunk olvasni-számolni, talán helyesen írni, megismerjük a természet rejtelmeit, majd a biológia, kémia, fizika törvényeit. Aztán kiválasztjuk, hol szeretnénk eltölteni a gimis éveinket. Ott tulajdonképpen eljátsszuk ugyanezt, csak már kicsit részletesebben. Tanulunk, majd leérettségizünk és elballagunk.

Ez volt 12 év. Bő egy évtized, amit tulajdonképpen arra szánsz, hogy előkészíted magad a következő 5-6 évre, amit az egyetemen fogsz eltölteni.

Eltelnek az egyetemi évek, 24 vagy mire végzel. Találj állást, kezdj el keresni, és lassan igyekezz megteremteni magad körül egy stabil egzisztenciát, amire tudsz majd építeni. Persze ekkorra már legjobb esetben is betöltötted a 27-et, és még házasságról vagy komoly kapcsolatról szó nincs. Nem is lesz, míg nem érsz el valamit az életben, "nem építesz karriert", ahogy minden nő manapság ezt hangoztatja.

Tehát szépen bandukolunk a 30 felé, mikor bekattan, hogy talán kellene egy gyerek. De mégis mikor? Legjobb esetben is 29 évesen teszed le a szakvizsgát. Utána illik még pár éve dolgozni, ergo 33-35 évesen szülöd az elsőt (és talán egyetlent?).
És eltelt egy újabb évtized.


A lényege ennek az egésznek az lenne, hogy míg az első 10-12 éves időszakban egész egyszerűen annyi a dolgunk, hogy tanulunk, a második évtizedünkben tanulunk, ÉS egzisztenciát ÉS családot alapítunk PLUSZ karriert építünk. És minderre ugyanannyi időd van, mint anno amennyi alatt eljutottál oda hogy rájöjj, talán nem is a gólya hozza a gyerekeket...

Kicsit aránytalannak érzem ezt. És most még azt se tudom mondani, hogy challenge accepted.

Bakancslista #Pt1

1) pár évet, vagy akár egy egész életet külföldön élni/dolgozni

2) túrazsákkal bejárni Európát

3) repülőgéppel utazni

4) eljutni az USA-ba

5) megtanulni jól úszni

6) hőlégballonozni

7) héliummal énekelni a YMCA-t

8) nagyot csobbanni az egyetem előtt szökútban

9) megtudni mi a vércsoportom

10) lovat tartani/lovagolni

11) írni egy regényt

12) megtanulni ruhát varrni

13) egyszer fizessenek egy épemért

14) befesteni a hajam valami extrémebb színre

15)  valami extrémebb helyen csinálni

16) átúszni a Balatont

17) élni a fővárosban

18) teljesen egyedül összehozni a karácsonyi vacsit

19) all incl. nyaralás Anyáéknak, amit teljes egészében én fizetek

20) Volvo-z vezetni

21) megfejteni egy egész keresztrejtvény könyvet

22) 7 napot végigsportolni

?

Talán ideje elkezdeni írni a bakancslistámat?

Leglegleg...

Sokszor a legegyszerűbb dolgok a legszebbek az életben. A legegyszerűbb ötletekből születnek a legjobb találmányok A legszimplább programok jelentik a legjobb kikapcsolódást, és a legmegszokottabb élethelyzetekben történik a megvilágosodás...

A menetrendszerinti hétvégi Bátyus-Hugi beszélgetésen döbbentem rá, hogy panaszkodhatok itt arról, hogy mennyire nulla a szociális életem, mennyire nullák a mai férfiak, és hogy mennyire nem fair ez... De a valóság az, hogy ameddig nem vagy kibékülve magaddal, ameddig nem fogadod el önmagad, addig valószínűleg más se fog.

Szerintem valaki nem attól lesz feltétlen jó nő, mert jól néz ki. Az is beleszámít valamennyire az összképbe, nyilván, de fontosabb az, hogy egy nő teljes egészében, magabiztosan meg tudja élni a NŐISÉGÉT. Legyen tisztában a képességeivel, főleg az előnyös tulajdonságaival, és tudja azokat maximálisan kihangsúlyozni, de ugyanakkor ismerje a korlátait is.
Tudjátok, vannak olyan nők, akik belépnek egy szobába, és egyszerűen annyira karakteresek, annyira árad belőlük az energia, a kifinomult szexualitás, hogy egyszerűen képtelenség nem rá figyelni... Hmmm.

To be continued :)

Sírok méltóságom megmaradt hamvain

Eddig abban a hitben éltem, hogy már mindent elvett tőlem az egyetem, és így nem tud mit ártani. De kiderült hogy az önbecsülésem utolsó megmaradt darabkáit is akarja, és így ma már azt is elvesztettem.

Egy utolsó semmirekellő parazitának érzem magam.

Csütörtökön, enyhén(!!!) illuminált állapotban úgy voltam vele, hogy áááá, ideje bepasizni. Lassan fél éve nem volt senki, a gátlásaimat fennhagytam a hetedik emeleten, könnyen kapható leszek. De az a helyzet, hogy egyszerűen nincs az az alkoholmennyiség, amitől annyira le tudnék lazulni, hogy egy ilyenbe belemenjek, akármennyire is egyedül vagyok. És rájöttem, hogy csesszék meg a férfiak, engem nem érdekelnek. Nem, ez nem feminista duma, igenis felhagyok a kereséssel. Elfáradtam, nincs kedvem hozzá, túl sok energiába kerül fenntartani egy ilyen párkapcsolatot. Szívesebben fordítom magamra azt a szabadidőt, amim van. Egyszerűen nem érdekel a téma. Talán 21 évesen merész kijelentés, de unom, hogy mindig magyarázkodnom kell, amiért nincs barátom, nem vagyok hosszú kapcsolatban, vagy nem randizom. Egyszerűen undorodom attól a férfiképtől, ami a mai világban már etalonná vált, unom, hogy aki nekem szimpi annak én nem tetszem, akinek meg én vagyok szimpi, attól meg engem ver ki a víz. Ez fárasztó már.


Vagy ez csak a menetrend szerinti mélypont lenne?

A kávé kotyog, én meg motyog

Bevallom, kicsit hiányzott már ez az éjszakai életmód. Nyugi van, és a nyolcadikon visító csecsenyőt leszámítva az egész környék elviselhetően csendes.

Na jó, valójában csak ennyi kávé meg egy lecitin és egy zöldtea kapszula bepuszilása utána pici problémám akad az elalvással, illetve úgy egyáltalán az idegeim kordában tartásával...

Bleh. Túl gyakran vannak mostanában bejegyzések, erről nagyon gyorsan le kell szoknom, még azt hiszi itt valaki, hogy nincs más dolgom. :D

pp

Sweet dreams

Igazság szerint nagyon utálok álmodni. Egyrészt azért, mert az álmaim 90%-ban elég erőszakosak, és örülök, mikor felébredek. Másrészt, mikor sikerül kifognom azt a 10%-ot (mint pl ma is), akkor meg olyan szörnyű érzés felébredni, és visszatérve a valóságba látni, hogy mennyire eseménytől mentes az életem.

A lényeg az volt, hogy valamilyen ismert blogot írtam. De tényleg nagyon ismert volt, csomó követővel, rengeteg hozzászólóval, satöbbi. És volt egy srác, aki nagyon aktív kommentelő volt. Aztán nem tudom igazából hogy történt, de gondolom valamilyen bloggertali lehetett, mert elég sok emberke volt, köztük ez a srác is. Aki aztán odajött, megölelt, és effektíve szerelmet vallott, mert annyira tetszettek neki az írásaim, meg a stílusom meg minden, hogy teljesen belém szerelmesedett tőle.

Na ezen a ponton szeretném hozzá tenni, hogy a srác valami irtó helyes volt: barna haj, csodaszép kék szemek, pici borosta, kifejezett állkapocscsont, és pont annyi izom, amennyi kell, pont ott, ahol kell.  Jaaaaj, és a hangja! Az a hang, Istenem... Emlékszik valaki Lux Ádám hangjára? Ááááá, az számomra A Férfihang. Egy életen át el tudtam volna hallgatni...

Innentől kezdve aztán már csak kis pillanatképek vannak: ahogy rám mosolyog mind az ezer wattjával, a nyakamba puszil, megölel, ölébe vesz, ilyesmik. De éreztem, ahogy szinte árad belőle a szeretet és olyan harmónia lengte körül az egész teret, amit majdnem a bőrömön éreztem. Tudjátok, mikor boldogok vagytok, és elönti a testeket a melegség, mikor tudod, hogy valaki tényleg úgy szeret, ahogy vagy, tényleg magadért szeretnek. És egyszerre ficánkol és zsibbad a gyomrotok, és nem tudjátok abbahagyni a mosolygást. :)

Elárulok valamit: szerintem minden emberben megvan a képesség arra, hogy megérezze kicsit a jövőt. Van akinél ez kimerül abban a jelenségben, amiket deja vu-nek hívunk, vagy abban, hogy megérzi ki fogja hívni telefonon. De az érzékenyebbek képesek tényleg meglátni a jövő egyes momentumait, legyen az egy pár másodperces kis jelentéktelen esemény, vagy akár egy hosszabb, jelentősebb pillanat.

Ha nem a saját bőrömön tapasztaltam volna az utóbbit, valószínűleg most nem osztanám meg ezeket a sorokat. :) Nézzetek hülyének, de tényleg hiszek abban, sőőőőt, tudom, hogy jónéhány álmom már tényleg megtörtént. Bár általában ezek nagyon jelentéktelen dolgok voltak, mint például ahogy a folyosónkon vittem a pettyes bögrében Mamámnak vizet, miközben a kedvenc piros melegítőm volt rajtam. Vagy a pillanat, mikor Mamát eltemettük, vagy a bikém szigóm utáni első pár perc...

És most megyek is olvasni, szükségem van már némi romantikára. :D (szánalmas vagyok...)

Random

Már a második hét végét járjuk, de még nem tanultam semmit (na nem is kellett igazán). Kicsit izgatja ez már az idegrendszerem, szóval ma, ha törik, ha szakad, akkor is leülök patkózni, mert ezt már nem bírom. Négyes feletti átlagot tűztem ki, és ehhez bizony minimum négyes patkó kell, nem szarozunk itt.

Patkó amúgy jó, biztos én vagyok a beteg, de tökre tetszik. :) Műtéttan is jó, belgyógy is tök jó, immun is, mikró meg elmegy egynek. Felvettem a kezdő németet is, adjunk a szarnak egy pofont, legalább hallok némi német szót, csak segít valamit. :)

Hétvégén Családi Nap, haza kell mennem fényképezni. Amúgy vicces volt, családban én vagyok az egyetlen, aki "fotózik" -najó, KATTOGTAT -, erre Apám felkér egy olyan srácot fényképezni, akinek valami szörnyű  a munkája. De tényleg, mindent, és ez most komoly, MINDENT lekap, rárak egy borzasztó zöld filtert, mert attól ugye minden instant művészi lesz, és képes ezzel sztárolni magát. Agyam eldobom.

Na, a lényeg, hogy pénteken vezetés után megyek haza kolbászolni, végre. Kicsit elegem van Debből, olyan állóvíz most az egész. Mióta benn vagyok úgy érzem magam, mint valami nyugger, este tízkor fekszem és hatkor kelek, MÉG ELŐADÁSOKRA IS BEJÁROK. Na jó, bejártam, amíg nem kaptam el valami vírust, ami aztán 4 napra totál földhöz vágott, az éjszakáim azzal teltek el, hogy levegőért küzdöttem, és pár óra alatt elpusztítottam egy kisebb esőerdőt.

Life is like a box of chocolates...

... én pédául soha nem gondoltam volna magamról, hogy valaha is lesz jogsim. Jó, most sincs, de mivel a KRESZ-em már sikerült (csoda), mondhatjuk, hogy haladok a B-kategória felé. Na jó, kb olyan sebességgel, mint egy málhás szekér... Ma pl belepislogtam az árokba gyakorlás közben.
Kétszer.


Mindig is későn érő típus voltam, lány létemre. Egész életemben fáziskéséssel működtem, nem voltam képes hosszútávú célokat meghozni. Oké, ez alól kivétel volt a felvételi, bár őszintén szólva egészen mostanáig még abban sem voltam biztos, hogy jó szakot választottam... De most már tudom, hogy jó dönts volt ez anno. (Ajjaj, kezd szentimentálissá válni ez a poszt, gyorsan vissza az eredeti témához!!!)

Most érzem úgy, hogy határozott céljaim vannak az életben. Illetve, nem is, most érzem MAGAMAT határozottnak afelől, mihez szeretnék kezdeni, és az a helyzet, hogy jelenleg még az sem tántorít el, hogy mennyi munka áll előttem, mennyit kell tanulnom. Mert elsősorban nem magamért teszem, hanem másokért, Anyáékért. Nem akarom, hogy még 70 évesen is egy szar munkahelyen kelljen gürcölniük, szar emberek között. Ők ennél jóval többet érdemelnek.

Szóval átmeneti időmilliomosként kigondoltam, mit kezdhetnék magammal, mi lehetne a leginkább jövedelmező, és nem mellesleg mi lenne az, amit még élveznék is csinálni. De ezt most még nem fogom elárulni, mert tapasztalataim szerint mikor valamit idő előtt kihirdetek a szájbervilágban, az sose következik be, márpedig ez most nagyon fontos, szóval top secret! (A logika, figyelitek!)

Két év múlva visszatérünk rá! ;)

pp

0 comment

Utálom az agyam, és utálom az álmaimat. Elcseszett egy fantáziám van: az álmaim 90%-ban arról szólnak, hogy vagy engem vernek, vagy én verekszem, menekülök, öldöklök. Vagy néha még terhes is vagyok.

De a mai szokatlan volt: megálmodtam Bátyámnak a halálát, és csak arra keltem fel, hogy ömlenek a könnyeim, hót víz a párna, és képtelen vagyok abbahagyni a zokogást...


Egy pszichomókus úgy érezné magát a fejemben, mint kisgyerek a cukorkaboltban...

Nagy hatalommal nagy felelősség is jár...

Tobey Maguire (ezt  nevet lehetetlen normálisan leírni) tökéletesen alkalmatlan Pókember szerepére, ez tiszta sor. A másik értelmezhetetlen karakter számomra pedig Mary Jane, aki után úgy döglenek a férfiak mint legyek a Chemotoxtól, annak ellenére, hogy egy jellemtelen, jellegtelen nő...

A másik érthetetlen dolog számomra az, hogy két hét alatt nem sikerült kihirdetnem a szájbervilágban, hogy júli 6-a óta hivatalosan is harmadéves vagyok, ami azért már eléggé felsőéves, fakkje. ^^ Rossz kislány vagyok. :)
Szóval azóta masszív döglés van, napi 12-14 órákat alszom, és rohadtul élvezem, hogy nem kell semmit csinálnom. :D Találkozom a haverokkal, lazulok, bulizok, filmezek, iszok, és megpróbálom a lehető legjobban kizárni az internetet az életemből. :) Most is csak azért teszek kivételt, mert eddig még nem maradt nyoma a csodálatos hírnek, miszerint megtörtént a lehetetlen és harmadéves lettem. :D És amúgy is ráérek, most, hogy elmentek L-ék, totál felpörögve nem tudok mit kezdeni magammal. :D

Mellesleg kiolvastam a Fifty shades of Grey-t... Ez a legperverzebb és legerotikusabb könyv, amit eddig olvastam, asszem. Na nem ANNYIRA durva, bár lehet csak én vagyok szexuálisan elcseszett, de engem nem botránkoztattak meg benne ezek a szado-mazo dolgok, na nem mintha stílusom lenne. Minden esetre megkönnyeztem a végét, ami nagy szó egy ilyesmi könyvnél, szerintem. Mondjuk szépen van megírva, ez tény, de azért nem vagyok a sírós típus sem.

Na jó, mégis. Figyelembe véve az elmúlt két évet, ha rajtam múlott volna Fátyolvízesés nem szárad ki. De az anatosok még Chuck Norrist is megríkatnák, így ezt nem könyvelhetem el a saját gyengeségemnek. :D Bár, manapság már képes vagyok bármin és bármikor elpityeregni, ennyit a páncélvagina attitűdről... Elpuhultam.


Napuszzzziiiiii xx

10 év múlva

Múltkor egy barátnőmmel beszélgettünk arról, ki hol, hogyan látja magát tíz év múlva. Gondoltam, mivel úgyis pihit tartok, leírom ide is, egyrészt mert szerintem ezek mindig érdekesek, másrészt meg milyen jó lesz majd pár év múlva visszaolvasni. :)

Na szóval, a tízéves tervemben mik szerepelnek:

- nyilván dobogós helyen van az orvosi elvégzése

- jó lenne valahol TDK-zni is

- ötödévtől jó lenne letenni a DEXAM-ot (magyarul szaknyelvet), hogy nagyobb esélyem legyen szakfordítóként is tevékenykedni

- jogsi

- pár nyarat kint dolgozni Németországban/Ausztriában, pénzt spóroljak, hogy:

 a) vehessek magamnak egy DSLR-t
 b) sokat utazgathassak (Cseh - és Franciaország, Svájc, Írország, egész Észak-Európa, Kanada)


- aztán megcsinálom az államvizsgát, közben eldöntöm, mi szeretnék lenni. Bár valószínű, hogy úgyis valami olyasmit választok, amihez használhatom majd a csontos papíromat. :)

- rezidenskedés alatt/után kimennék külföldre, és a pár év alatt összespórolt pénzemből megalapítanám majd a saját praxisomat, ahol az alternatív és modern gyógyászatot ötvözhetném

- ekkorra már lenne egy csodás férjem/barátom, akivel együtt laknánk egy csodás folyó és erdő melletti csodás kis telken, a csodás öko-házunkban: kandallóval, mosókonyhával, hatalmas ebédlővel egybe nyitott konyhával, kamrával, és két fürdővel, és napkollektorral lenne beterítve az egész tető

- jól menne a szekér :D


Ezeket mindig úgy élvezem kigondolni. :)) Ha már csak a fele teljesülne, határozottan boldog embernek mondanám magam! :D

            ╲╭━━━━╮♥╲╲╭━━━━━━━━━━━━━━━━━━━╮

       ╲┃╭╮╭╮┃╲╲ ┃ Tedd ki te is,ha van egy olyan személy az

  ┗┫┏━━┓┣┛╲ ╰┳╮életedben akit ekkora mosollyal az

╲┃╰━━╯┃ ━━━╯ arcodon csapnál tarkón lapáttal..♥

     ╲╰┳━━┳╯ \ \\ ╰━━━━━━━━━━━━━━━━━╯

Egy határozottan enervált bejegyzés

Meglepően nyugodt vagyok. Tulajdonképpen az egész vizsgaidőszakomat ez jellemzi, hogy nyugodt vagyok, vannak izgatottabb periódusaim, de nem rettegek, nem stresszelek annyira. Fura ez, és nem tudom, hogy ez lenne a vihar előtti csend, és azt jelenti, hogy orbitálisan meg fogom szívni a végén, vagy ez már csak a tapasztalat, és az önbizalom? Nem vagyok annyira hülyegyerek, tanultam a neuróra, csak nem azon fogok elhasalni már, az élettan megvan, bikémmel meg nem csúszhatok, még ha Isten ments, nem is sikerül. (De ilyenre nem is gondolunk!)

Lehet ez a helyes hozzáállás: el kell jutni az egészséges leszarom állapotba ahhoz, hogy normálisan meg lehessen csinálni egy vizsgát. Hogy ne dőljön össze a világ, ha meghúznak (bár nem igazi egyetemista az, aki még nem volt egy bé vagy cé vizsgán sem!), de meglegyen az a kellemes "én megmondtam" érzés a sikeres vizsga után. :)

Minden esetre már két napja ismétlem a neurót, és ma be akarom fejezni, mert már rohadt fáradt vagyok. 

Egyszerűen nem hat a kávé, pedig kb két óránként iszom, és mégis majd' leragad a szemem. Délelőtt el is aludtam az atlaszon, csak arra ébredtem, hogy rászáradt a nyálam az egyik frontális metszetre. (Érzékeny gyomrúaktól bocsi.)

Meghalok. Nézem itt a tételsort, és legszívesebben lefeküdnék aludni. Ilyenkor mindig az jut eszembe hogy két opcióm van: vagy lefekszem és szarva az egészre átalszom az elkövetkező egy hónapot, vagy átváltozom páncélvaginává és kitartok még egy hónapot, hogy ne egy komplett lúzerként menjek bele abba a nyaramba, amiből a lehető legtöbbet szeretném kihozni. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk melyiket választom majd....

Na jó, szúúszáááá... Nem baj, ha néha kicsit megbillen a bili, de nem kell ennyire tragikusra venni a  formát. Minden okés lesz.

-meglesz a zárógyakom
-annyira jó lesz a neuróanatom, hogy simán mehetnék TDK-zni, bár nem fogok
-meglesz az élettanszigóm négyessel
-meglesz a bikémszigómnégyessel, és elsőre sikerülni fog a beugróm.

Fossá kell tanulnom magam, de okés lesz minden. MINDEN!

Nyuszika és Medve koma mennek az erdőben. Nyuszika az erdőhöz ért, Medve koma meg a villanyszereléshez.

Nekem is ki kellene már végre találnom: vajon tényleg értek én ehhez?

10 dolog, amit...

...imádtam a hetemben:

1) a bicikliútvonalam mentén most nyílnak az orgonák, így reggel és este is orgonaillatban kerekezhetek
2) gyönyörűszépen sütött a Nap, és szinte leizzadtam a napfényben
3) kikerekeztem a Metróba vásárolni, és nem tapostak laposra a kamionok
4) összefutottam egy tök ismeretlen hölggyel, és együtt nevettünk azon, mennyire nem tud farral parkolni
5) piros lámpánál egy kamion mögé kerültem, így még ha kis időre is, de isteni benzingőzben lehettem
6) kitaláltam egy új mikrós édességet
7) bővült a baráti kör
8) új évada van a Trónok Harcának
9) E-bay-en megnyertem két aukciót is, aprópénzért
10) végre vége van egy ""púp-a-hátamon" kreditkurzusomnak

:))

Egy dolgot mondok...

...soha ne menjetek el anyátokkal vásárolni. SOHA! Képes, és lebeszél arról a platformos, barna, jó méretű és kényelmes és jó árú, egyszóval TÖKÉLETES magassarkúról, amire már majd' fél éve vadászom. Nah.

Hát hisztizek.

No offenz, de most annyira utálok mindenkit...

Alapjáraton nem vagyok az a nagyon "szánsájn van meg heppinessz" típus, de mikor valakiből csak a negatívum árad, mikor valaki ok nélkül basztat, és mikor olyan agressziózik velem, aki annyit nem ér, mint egy hátára fordított kockacukor, na akkor elszakad valami. Véget ér a buddha-korszak, és legszívesebben begubóznék a szobámban a takaróm alá, hogy csak meredten bámuljam a plafont, míg el nem múlik a késztetésem az iránt, hogy az első szembejövőt megfojtsam.

Amúgy én egy kedves ember vagyok, tényleg. De vannak pillanatok, mikor egyszerűen elegem lesz ebből a sok ingerből,a  sok problémából, és elfutnék, el innen, csak hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, sokszor  mennyire el van cseszve a világom...

Mivel délután sikerült kiájulnom vagy 4 órára, most itt ücsörgök, és huhogok. Közben bömböl a fülembe Gotye, és azon gondolkozom, mégis miért van az, hogy ahányszor meghallom ezt a számot, elfog a sírhatnék? Amúgy minden rendben...

Ki vagyok éhezve. Most jöttem ki egy értelmetlen, kínos, és feleslegesen hosszúra nyújtott kapcsolatból, és máris csorog a nyálam az alfahímek után. Illetve bárki után, akiben több tesztoszteront érzek, mint magamban.

Egy céda vagyok.

Most majdnem elkezdtem a szokásos lemezt, hogy 'miért nincsenek már olyan FÉRFIAK, akik udvarolnának', blablabla, de őszintén szólva nincs már kedvem többet forgatni ezt a témát. Carpe diem, emberek!

Nem akarok elkiabálni semmit, deeee....

2013.

:)

Esz-éjdzs-áj-tí

Máskor emlékeztessen valaki, hogy szerelmi ügyekben a megérzéseimre hallgassak, ne pedig az eszemre. Úgy legközelebb talán elkerülhető lesz az olyan nevetséges és groteszk szakítás, amit csütörtökön kellett átélnem, és amit valószínűleg egy pasim se lesz képes felülmúlni. :D

Rettenetes volt, több szempontból is:

1) kénytelen voltam a Klinikában elintézni a dolgot, mert már majd eldurrantam

2) V. úgy viselkedett mint egy hisztis öt éves: csapkodott, fejhangon sipítozott

3) úgy elrohant, hogy nem is tudtam vele beszélni. A telefonját is folyamatosan kinyomta, így kénytelen voltam vele E-MAIL-BEN (!!!) szakítani, mert egyszerűen nem hagyta, hogy végigmondjam a jól kigondolt kis monológomat...

4) a két órán keresztül írt tömör gyönyör levelecskémre (tényleg jó lett, szerintem meg is tartom, mert jól jöhet még :D) sikerült annyit összeizzadnia, hogy "oké, igyekszem úriember módjára elsimítani a dolgot, de legyél te is kíméletes". Mondom EEHHH?! Az 'úriember' fogalmától kb annyira volt a csütörtöki viselkedése, mint Makótól Jeruzsálem... Cöh.

Szóval éjfélkor ott álltam a Klinika közepén, most már szinglin, és hálát adtam a Jóistennek, amiért nem húztam tovább dolgot. Ugyanis elnézve a helyzetet, belém több tesztoszteron és tartás szorult, mint ebbe a srácba...

Nah, hát ez lenne két és fél hónapnyi rekordhosszúságú kapcsolatom rövid története. Egy tapasztalattal (és egy rosszakaróval) több, és most egy darabig tényleg nem akarok senki komolyabbat, még akkor se, ha itt a tavasz és a hormonjaim cigánykereket hányva követelnék.

Helyzetjelentés

Általában a dolgok nehezebbik oldalát sikerül megfognom, miközben folyamatosan a könnyebb út után vágyakozom, aztán persze a végén rájövök, hogy így volt jó. Most is ebben reménykedem, bár már egy ideje nem érzem azt, hogy jó helyen lennék.

Folyamatosan nézegetem a németországi/ausztriai munkákat. Elsősorban takarítói, szobalányi, mosogatói állásokat. Ha sikerülne nyárra szerezni melót, Isten bizony, kimennék. Havi 1000 euró nagy pénz, egy jó időre elfelejthetném a pénzügyeimet, az biztos...
Anyám erre mindig azt mondja, hogy nekik rosszul esik, hogy ki akarok menni, mert ezek szerint elégedetlen vagyok azzal a pénzzel, amit adnak nekem... Isten látja fekete lelkem, szabályosan bűntudatom van, ha kérnem kell tőlük. Utálok lejmolni, ezt ők is tudják, ezért akarok kimenni dolgozni. Nemhogy örülnének, egyik fiúnak se fordult meg soha a fejében, hogy elmenjenek nyaranta akár csak sima diákmunkára. Most miért baj az, hogy lassan szeretnék önállósodni anyagilag is? Ki érti ezt...

A legnagyobb félelmem az, hogy ha egyszer kimennék, nem is jönnék vissza. Hazajönnék,elvégeznék egy masszőr tanfolyamot, vagy kozmetikust, megtanulnék jobban németül, és visszamennék dolgozni. Illlllllyen kicsi választ el tőle. Tanulom ezt a szaros neurót, már belülről viszket a szemem és tököm tele van, hogy ennyi sok szart kell tanulnom. Eddig mindig azzal biztattam magam, hogy már csak másfél év, és jöna  kánaán, a negyedév, végre lesz normális szociális életem, bulizhatok, szórakozhatok, lazíthatok, egyszóval élhetem a NORMÁLIS egyetemisták élet, és nem kell majd 24/7 szopni. De ettől még 3 vizsgaidőszak, és vagy öt szigorlat választ el, legjobb esetben is...

Olyan jó lenne, ha Viktorral se csak kétheti egyszer, vagy egyszer se tudnánk talizni, így talán még esélyem is lenne kicsit megismerni... Olyan, mintha távkapcsolatban élnék.

Na jó, nem nyefegek tovább. Beteg is vagyok, elegem is van. Jövőhéten három demóm lesz, mindegyik az első két napban, és mindhármon meg fognak húzni. Hell yeah!

86 év méltatlan lezárása...

Annyira borzasztó, mikor valaki egyszerűen képtelen meghalni, pedig az már megváltás lenne. Mikor annak ellenére, hogy már a szellemed egy másik világban van, még mindig be vagy zárva a testedbe, ami már csak egy börtön, egy lassan, és kínosan leálló gépezet...

Sokszor nagyon csúnya haláltusát produkál az életösztön...

:)

Most kivételesen nem nyekeregni jöttem. Varietas delectat. :D

Ma voltam V-nél. Nem volt rossz. Nem hiszem, hogy ő lesz az, akivel valaha is össze fogom kötni az életem, de ez most így elmegy. :)

Az, ha valaki hajnali egykor felhív, hogy fél óra múlva itt van a tömb előtt, és menj le, mert nagyon fontos, és konkrétan letámad, mert volt egy viszonylag hosszú és jó beszélgetésetek, na, az most végtelenül romantikus, vagy meg kellene ijednem?!

Csak mert jelenleg -illetve akkor is- inkább az utóbbit érzem. Én egy nyugis, laza kapcsolatot akarok. Nem olyat, hogy éjszaka kirángat az ágyból, csak mert olyanja van, hogy le akarja dugni a torkomon a nyelvét. Nah.

Szóval ma, éjjel fél kettőtől számítva tulajdonképpen kapcsolatban vagyok egy  sráccal, aki amúgy  aranyos, meg kedves velem, valahogy mégis be vagyok tojva tőle.Mijez?

Ez valahogy túl gyors. Nem akarok még olyanról beszélni, hogy mikor mennek el itthonról bátyámék, nem akarok olyanról hallani, hogy mennyire szeretne velem együtt aludni, hogy elvinne a Bükkbe, mert az hejj de szép...

Kicsit tanácstalan vagyok. Egyik részem azt mondja, ne panaszkodjak, mert legalább van valakim, mások meg csak szívják a fogukat. Ráadásul végül is mindig ez az opció volt a legszimpatikusabb: orvosissal összejönni, mert ő legalább megért, és nem panaszkodik, ha nem jön össze egy tali, vagy valami.

Más részről valahogy nem tudom még normálisan kezelni ezt a helyzetet. Ááá, mindegy. Csak szenvedek.

Utálom ezt. Olyan nyűgös... Szeretnék arra a pontra eljutni, mikor már nem kell ezeket a tiszteletköröket lefutni, csak gördülékenyen megy az egész..

Pedig amúgy nem vagyok egy fapina. Csak ez valahogy... Na jó, megyek inkább neurózni...

Sose gondoltam volna, hogy ide jutok: csak azért járni, vagy legalábbis randizgatni valakivel, hogy LEGYEN valaki. Nincs izgalom, nincs meg az a bizonyos szikra. Egyszerűen csak jó beszélgetni. Meg talán legyezgeti a hiúságomat...

Kicsit ambivalens érzéseim vannak. Van, mikor úgy érzem, még valami jó is kisülhet belőle, ha meg mégsem, max szakítok. Aztán meg az jut eszembe, hogy mi értelme van egyáltalán belekezdeni egy olyan valamibe, amihez már az elejétől kezdve ennyire kétesen állok hozzá? Aranyos, meg minden, de kb ennyit tudok még csak mondani. Ehhen. Elég vérszegény.

Van ennek értelme, amit most itt írok?!

A helyzet súlyát mutatja, hogy alig várom, hogy hazamehessek és tanuljak. Az legalább eltereli a figyelmemet...

A szokásosnál is nehezebben élem meg most ezeket az érzelmi dolgokat. Nem aludhatnám át az elkövetkező fél évet?!

Nyilas Misi-szindróma

Nem akarok visszamenni... Nem akarom, hogy újra elkezdődjön a taposómalom, nem akarom az átvirrasztott éjszakákat, az oldalezreket, a magolást, a stresszt, a demókat a zh-tömkeleget.

Nem akarok debreceni diák lenni!

Brainstorming

Össze kellene izzadnom valami normális dizájnt. Újévi fogadalmaim egyike, hogy legalább heti egyszer írok ide valamit, ahhoz meg illene valami szépet összehegeszteni. Nyönyönyönyö...

A Sors fintorog...

Szigó előtt kiraktam egy Weird Al számot fészen, ami a hasnyálmirigyről szól, és csak most tűnt fel, hogy amúgy azt húztam komplexen is. Heh. :)

O.O

Két napja gyarló módon rákattintottam valamire fészbukon, amire nem kellett volna, és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy egy 'Badoo' nevezetű társkeresőnek látszó ismeretlen terepen járok.

Alig voltam fenn pár perce, azonnal kaptam vagy húsz üzenetet, aminek 3/4-e ugyanazzal az unalmas sablonszöveggel kezdődött: "szija lene kedved isemkedni?!".

Uhh.

Kissé viszolygok az efféle ismerkedési formától. Egyrészt nem látod szemtől szembe az illetőt, nincs meg az első benyomásod, nem hallod, ahogy beszél, nem látod a mimikáját, az egész olyan bizonytalan. Másrészt nekem ez túl intenzív, és túl személytelen. Szinte mindenki azonnal követeli a személyes találkozót, 'hol vagy', 'merre laksz', 'pontosabban', nem képesek elfogadni, hogy talán nem akarsz első blikkre kiadni minden információt magadról egy idegennek... 

Persze vannak az üdítő kivételek. Egy francia sráccal például remekül elbeszélgettem, de volt egy magyar is, aki határozottan szimpi volt, és még egy pillanatra az is eszembe jutott, mi lenne, ha egy percre annyira tettre kész nővé válnék, hogy...

És ekkor jutott eszembe az, hogy miért ne lehetnék én is érett, vagy ha az nem is, legalább tettre kész?! Húsz éves vagyok, soha nem volt normális kapcsolatom, mikor kóstolgassam a férfiakat, ha nem most?!

Eddig valahogy mindig visszatartott valami. Az elveim?

De az elvek is olyanok, mint a fing: addig tartod, ameddig tudod. Belefáradtam, hogy  jókislány legyek, aki nem kezd ki ismeretlen férfiakkal, aki nem engedi, hogy tánc közben hozzásimuljanak, vagy meghívják egy italra, elkérjék a számát, fészen a nevét.

A lehetőségeket akkor kell megragadni, amikor adódnak, nem? Elegem van már az egyedüllétből, az állandó hiányból, abból, hogy várom a szőke hercegem, aki cseszik jönni. Csessze meg, várja a halál, beérem én a kis apródokkal is, ha megadják azt, amire szükségem van...

Najó, ezt csak úgy írtam...