Az, ha valaki hajnali egykor felhív, hogy fél óra múlva itt van a tömb előtt, és menj le, mert nagyon fontos, és konkrétan letámad, mert volt egy viszonylag hosszú és jó beszélgetésetek, na, az most végtelenül romantikus, vagy meg kellene ijednem?!

Csak mert jelenleg -illetve akkor is- inkább az utóbbit érzem. Én egy nyugis, laza kapcsolatot akarok. Nem olyat, hogy éjszaka kirángat az ágyból, csak mert olyanja van, hogy le akarja dugni a torkomon a nyelvét. Nah.

Szóval ma, éjjel fél kettőtől számítva tulajdonképpen kapcsolatban vagyok egy  sráccal, aki amúgy  aranyos, meg kedves velem, valahogy mégis be vagyok tojva tőle.Mijez?

Ez valahogy túl gyors. Nem akarok még olyanról beszélni, hogy mikor mennek el itthonról bátyámék, nem akarok olyanról hallani, hogy mennyire szeretne velem együtt aludni, hogy elvinne a Bükkbe, mert az hejj de szép...

Kicsit tanácstalan vagyok. Egyik részem azt mondja, ne panaszkodjak, mert legalább van valakim, mások meg csak szívják a fogukat. Ráadásul végül is mindig ez az opció volt a legszimpatikusabb: orvosissal összejönni, mert ő legalább megért, és nem panaszkodik, ha nem jön össze egy tali, vagy valami.

Más részről valahogy nem tudom még normálisan kezelni ezt a helyzetet. Ááá, mindegy. Csak szenvedek.

Utálom ezt. Olyan nyűgös... Szeretnék arra a pontra eljutni, mikor már nem kell ezeket a tiszteletköröket lefutni, csak gördülékenyen megy az egész..

Pedig amúgy nem vagyok egy fapina. Csak ez valahogy... Na jó, megyek inkább neurózni...