Impossibru!!!!

Najó, de, talán mégis possibru. Talán végre kezdek magamhoz térni. Talán. Talán kezd megint összeállni a kis világom. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy TALÁN.

Tanulom, khm, sok idézőjelben "tanulom" a patkót. Ami amit amúgy szeretek. Oké, talán ez túlzás, mondjuk úgy, hogy képes vagyok benne meglátni a szépet, és emiatt nem sírva tanulom.

Pszichó vizsgára való készülés közben jöttem rá, hogy tulajdonképpen TÉNYLEG ki vagyok égve. És ez a felismerés... Hát ez priceless volt. Szóval azóta bőszen kapkodom a Magne-B6-ot meg Milgamma-t a megmaradt kis idegrendszeremre, és ha tehetem rendszeresen mozgok, legalább heti öt alkalommal. Ja, és lecsökkentettem a szénhidrátot is. Ennyit tudok tenni az ügy érdekében, ennyire futja.

Just fuck it.

Dilemma...

...avagy bipoláris depresszióm új magasságokba emelkedése.

Miért fúj engem mindig a rossz pasik felé a szél? Hm? MIÉRT?

Amelyikkel többet is el tudnék képzelni, az csak meg akar dugni.
Amelyik többet szeretne, azzal én nem vagyok kibékülve.
És mint utóbb kiderült, amúgy sem vagyok az az egyéjszakás típus, valószínűleg bele is őrülnék...

Okos vagyok, vicces, értelmes, vannak céljaim. Nem vagyok egy matyóhímzés, de tényleg annyira háttérbe szorultak már manapság az önkifejezés más eszközei, mint tehetség, humor, intelligencia, hogy ha nem vagyok 90-60-90, 180 centi és szőke, akkor már nem is számítok?

A férfiakban is elplántálták a tökéletes nő képét. Azzal még meg is békélnék, hogy valaki a szépsége miatt jut előbbre, mert azt még meg tudom magyarázni a tökéletes genetikára való öntudatlan törekvéssel, vagy azzal, hogy az emberek túl felszínesek és lusták ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek, mi van a jéghegy csúcsa alatt. De csak azért, mert nem vagyok hosszúcombú jujszőke, és mert az én lábam csak a derekamig jön fel és nem pedig a vállamig, már rögtön tökéletlennek vagyok bélyegezve... Ez már kiveri a biztosítékot. Engem ne minősítsen senki, minősítem én magam önállóan is épp eleget...

Nagyon-nagyon sírós hangulatomban vagyok. Megint lecsúsztam az ösztöndíjról, pedig azt hittem, talán ebben a félévben... Valószínűleg 5.0-nak kellene lennem ahhoz, hogy teljes biztonságban érezzem magam. Belefáradtam, elégedetlennek érzem magam, minden életkedvem elszállt. Nem tudom, hogy tanuljak, mit tanuljak, olyan szar ez az egész. És annyira egyedül vagyok... És annyira szánalmasnak érzem magam, olyan nyomingernek, annyira feleslegesnek.

 Talán ki kellene sírnom magam. Talán attól jobb lenne. Az utóbbi 1-2 félévben nem engedtem el magam, folyamatosan ment ez a "nem törtök meg" attitűd, amibe már kicsit belefáradtam. Nem, még mindig nem törtek meg, pláne úgy, hogy ebben a félévben még kb semmit nem tanultam, de pszichésen lefáradtam és olyan jó lenne kicsit leereszteni.

Ezek alapján nem tudom, milyen orvos leszek, tuti alkoholista és láncdohányos, látva mennyire szarul kezelem a stresszt...

Jah, és döntöttem, amennyire hamar csak lehet, húzok el az országból. 4.4 volt az első ösztöndíjhatár. Ha engem nem becsülnek meg, én sem fogom megbecsülni őket. Lehet szar ember vagyok, de ez már csak ilyen.