Dilemma...

...avagy bipoláris depresszióm új magasságokba emelkedése.

Miért fúj engem mindig a rossz pasik felé a szél? Hm? MIÉRT?

Amelyikkel többet is el tudnék képzelni, az csak meg akar dugni.
Amelyik többet szeretne, azzal én nem vagyok kibékülve.
És mint utóbb kiderült, amúgy sem vagyok az az egyéjszakás típus, valószínűleg bele is őrülnék...

Okos vagyok, vicces, értelmes, vannak céljaim. Nem vagyok egy matyóhímzés, de tényleg annyira háttérbe szorultak már manapság az önkifejezés más eszközei, mint tehetség, humor, intelligencia, hogy ha nem vagyok 90-60-90, 180 centi és szőke, akkor már nem is számítok?

A férfiakban is elplántálták a tökéletes nő képét. Azzal még meg is békélnék, hogy valaki a szépsége miatt jut előbbre, mert azt még meg tudom magyarázni a tökéletes genetikára való öntudatlan törekvéssel, vagy azzal, hogy az emberek túl felszínesek és lusták ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek, mi van a jéghegy csúcsa alatt. De csak azért, mert nem vagyok hosszúcombú jujszőke, és mert az én lábam csak a derekamig jön fel és nem pedig a vállamig, már rögtön tökéletlennek vagyok bélyegezve... Ez már kiveri a biztosítékot. Engem ne minősítsen senki, minősítem én magam önállóan is épp eleget...

Nagyon-nagyon sírós hangulatomban vagyok. Megint lecsúsztam az ösztöndíjról, pedig azt hittem, talán ebben a félévben... Valószínűleg 5.0-nak kellene lennem ahhoz, hogy teljes biztonságban érezzem magam. Belefáradtam, elégedetlennek érzem magam, minden életkedvem elszállt. Nem tudom, hogy tanuljak, mit tanuljak, olyan szar ez az egész. És annyira egyedül vagyok... És annyira szánalmasnak érzem magam, olyan nyomingernek, annyira feleslegesnek.

 Talán ki kellene sírnom magam. Talán attól jobb lenne. Az utóbbi 1-2 félévben nem engedtem el magam, folyamatosan ment ez a "nem törtök meg" attitűd, amibe már kicsit belefáradtam. Nem, még mindig nem törtek meg, pláne úgy, hogy ebben a félévben még kb semmit nem tanultam, de pszichésen lefáradtam és olyan jó lenne kicsit leereszteni.

Ezek alapján nem tudom, milyen orvos leszek, tuti alkoholista és láncdohányos, látva mennyire szarul kezelem a stresszt...

Jah, és döntöttem, amennyire hamar csak lehet, húzok el az országból. 4.4 volt az első ösztöndíjhatár. Ha engem nem becsülnek meg, én sem fogom megbecsülni őket. Lehet szar ember vagyok, de ez már csak ilyen.

*duplasóhaj*

Ugye nem mondtam el Anyáméknak, hogy pénteken elmentem dolgozni, mert tudom, hogy úgyis kiakadtak volna. Viszont azt meg nem mondtam el A-nak, hogy ne mondja el nekik, ha esetleg felhívnák, hogy hol vagyok, pedig sejtettem, hogy ha engem nem fognak elérni, akkor őt fogják megkérdezni. És azt is sejtettem, hogy mivel nem beszéltünk erről, hogy elmondhatja-e, ezért biztos el fogja nekik árulni, merre is vagyok. Szóval éjjel fél egykor Anyám hívására ébredtem, és semmi köszönés, csak egy megtört "MIÉÉÉÉÉÉÉRT???" volt az első és egyetlen szava hozzám. Mintha legalábbis főbenjáró bűnt követtem volna el, ők most gondolom azt hiszik, hogy én nem vagyok elégedett azzal a pénzzel, amim van, hogy emiatt úgy érzem, el kell mennem dolgozni suli mellett. Pedig nem így van, csak kíváncsi voltam, első melóm, amiért pénzt is kapok, ráadásul nem egy nagy vasziszdasz, ennyi belefér. Csak ugye nincsenek hozzászokva, hogy a gyerekek elmennek dolgozni, mert egyik fiúval sem történt ez meg, egészen 24 éves korukig, míg ki nem repültek az egyetemről, a meló számukra ismeretlen fogalom volt. És hát ugye tudjuk, milyenek anyámék -legalábbis én tudom... - mindent mindig túlgondolnak. Ráadásul sose bíztak meg bennem, valamiért mindig azt hiszik, hogy rosszban sántikálok. Ha nem megyek haza két hétig, akkor már rögtön vagy pasizok, vagy bulizni vagyok, minden esetre titkolok valamit. De már megszoktam és nem tud érdekelni.

Épp É-vel beszélgettünk erről tegnap, és mondott valamit, amit borzasztó fura kimondani, mert ez általában a szülők szájából szokott elhangzani, de: meg kell tanulni elengedni őket. Egy erős érzelmi kapocs nyilván kell, mert eddig is majdnem napi szinten beszéltünk, és ezután is fogunk, de nem számolok be minden lépésemről, és tiszteletben kell tartaniuk ezt. És ez az, ami a leginkább zavar bennük, főleg Anyámban, hogy egyszerűen nem hagy magánszférát. A fiúknál ez bejött, egészen 1-2 évvel ezelőttig, amíg az egyik meg nem házasodott, a másik meg öntudatára nem ébredt (jobb később mint soha, ugye), nálam meg sose működött, mert mint tudjuk, én mindig is azt csináltam, amit szerettem volna.

Ó, anyám, de nyűűűűűűűgös vagyok...

Nem is tudom már ki, de még évekkel ezelőtt mondta nekem valaki, hogy titkok nélkül nincs ember. Akkoriban ez nagyon tetszett a tinédzser fejemnek, aztán mostanában elgondolkodtam rajta, hogy vajon ez tényleg így van? Nem tudom. Mert ha az embernek van egy párkapcsolata (natessék, már sose lesz olyan poszt, amiben nem kanyarodok el ehhez a témához???), akkor az úgy jó igazán, ha mindent meg tudsz osztani a másikkal, nem? Kérdezem, mert nekem ilyenben még sose volt részem.

Bár ezt még így 21 éves fejjel nem érzem cikinek, szociális nyomás ide vagy oda. Mert most nem ez a fontos.

Emlékszem, első évben valaki megkérdezte, van-e barátom. Mondtam, hogy nincs, de harmad év végéig nem is szeretnék, mert addig nagyon húzós az egyetem, és inkább arra koncentrálnék, hogy benn maradjak. Akkor ezt borzasztóan komolyan mondtam, és végül is van is benne igazság. Aztán csak nemrég gondolkodtam el rajta, és ez most lehet borzasztó hülyén hangzik, de mi van, ha a kimondott szónak tényleg ekkora ereje van?

Ehh, mindig próbálom megtalálni a magyarázatot, minden hülyeségre, de itt van a harmadév, ami önmagában vízválasztó, és már ezalatt a 2 hónap alatt olyan dolgok történtek velem, amik a 21 év alatt soha... 

Mindig itt lebeg a fejem felett ez a ha...

Viszont az is közre játszik, hogy én egy kényelmes emberke vagyok. Van egy megszokott életritmusom, amibe nem szívesen engedek ám be akárkit, pláne olyat nem, aki erőszakosan akarja magának a figyelmet. Nehéz velem, nagy a szabadságvágyam, igénylem az egyedüllétet, amit már önmagában veszélyeztet egy kapcsolat, hiszen az éppen arról szól, hogy nem vagy egyedül. 

Csúnya dolog az ambivalencia.