Nagyon vizsga előtti állapot

Ilyenkor midnen idegesít, de tényleg, MINDEN. Pl ez a Valentin napi mizéria. Vagy az, hogy nekem mondjuk nincs senkim, akivel anti-valentin napozhatnék. Vagy az, hogy pont ezen a napon hoznak ki eg yolyan filmet, amiben egy zombi és egy csaj egymásba SZERETNEK. Hollywood számomra halott.


Komolyan, most még a szar is ízetlen, nem tudtok olyat mondani, amit ne tudnék lehúzni, vagy amiben ne találnék hibát. Ez egy ilyen nap.

Mi van mééééég? Nézzük csak... Megszámoltam az összespórolt pénzem, és azt hiszem, veszek egy új ágyat a benti szobámba. Hátha adnak hozzá gratisba egy pasit is. Ha-ha-ha. Ha.
Igazából ez nem is vicces, mert ez tuti engem minősít. (Basszus, megfogadtam, hogy sose fogok ide eljutni, hogy magamat hibáztatom a pasitlanságomért, de hát ez is eljött...) Tuti velem van valami gáz. Egy barátném azt mondta, hogy ha nagyon akarok egyet, adjak le az igényeimből. De most könyörgöm, már 21 évesen kezdjek el alkudozni? Nem, szó se lehet róla. Amúgy sincsenek nagy igényeim, csak egy normális pasas, aki elvisel arra a pár órára, elvisel, tudunk kicsit beszélgetni és megvan a kémia. ENNYI. Ebből hova adjak még le? Ne legyél büdös, és akkor már hopp, már bújhatsz is az ágyamba?

Sose gondoltam, hogy ez ennyire rohadt nehéz lesz. Kicsi koromban annyira szépen elterveztem: leérettségizek, elmegyek egyetemre, imádni fogom az egészet, baromi jól fog menni, fantasztikus szociális életem lesz,  megismerkedem jövendőbeli férjemmel, és kész. Nagy szerelem, rózsaszín felhő, jóccakát. De belátom, hogy én egy buborékban nőttem fel, mert az egyetem eleinte borzalom volt, mai napig nem érzem magamban az X-faktort ahhoz, hogy elvégezzem, szociális életem a nulla felé konvergál és a 3 év alatt egy pasim volt, akit inkább nevezhetnék a barátnőmnek, mert a tesztoszteront kb csak az élettan könyvből ismerte.


Kicsit negatív vagyok ma. Shit happens.

Egyetlen pozitívum a mai napomban kb az volt, hogy elhívott randizni az a srác, akiről eggyel alant beszéltem. Őszintén szólva tökéletes lenne: értelmes, jókat tudunk, és szeretünk beszélgetni, megnevettetjük egymást, nem sürget, megért, nem telepszik rám... És valahogy mégis félek elmenni vele, mert félek, én már nem leszek ennyire tökéletes neki, és ezt azt hiszem nehezen tudnám elfogadni. Ha valaki más lenne ilyen helyzetben, simán azt mondanám neki, hogy 'ugyan, menj el, mit veszíthetsz, meg kell próbálni'. De ugye minden szentnek maga felé hajlik a keze, és őszintén szólva túlságosan is féltem magam ahhoz, hogy kitegyem magam ennek...

De egyszer talán meg kellene próbálnom nem túlagyalni a dolgokat, basszus, és biztonsági háló nélkül belevetni magam a dolgok kellős közepébe. Ha belegondolok, valószínűleg mennyi mindentől fosztottam már meg magam csak azért, mert ilyen túlaggódós vagyok...


Igen, ez lesz, nem túlagyalni, belevetni. Ezt fogom magamra tetováltatni.

Long time, no see

Hűha, hát rég nem írtam. Hiányzott már kicsit ez a hely, hogy őszinte legyek, és mivel rég nem jártam erre, gondoltam leírok pár dolgot, ami mostanában történt, csak hogy up-to-date legyen minden.

3. hete szenvedek az immunnal, kedden meghúztak belőle, teljes letargia, bár azért valahol éreztem, hogy ez lesz, sajnos. Nem alkotunk összeillő párost, kedden megyek megint. Ha nem sikerülne, megtaláltok Debrecenben valamelyik árokparton.

Apát megműtötték, amúgy semmi komoly, de hát férfi, és ez tudjuk mit jelent... Tegnap óta én tutujgatom, de már hatszor előadta a nagyhalált a lelkem. :) Eszem a húsát. 

Bátyámék tündérbögyörők, nem tudom, mi történt. Valószínűleg neonfénnyel villog a homlokomon az 'idegkimerült' szó, ezért az egész család kímélőüzemmódra kapcsolt. Bár Anyám most se könnyíti meg az életem, ez nem változott, szerintem nem is fog. Próbálok rendes gyerek lenni és nem felvenni a dolgokat, de érzem, amint lemegy a vizsgaidőszak (már ha valaha is megtörténik ez), nagy hiszti lesz. Mindig ez van, van a kapcsolatunkban egy jó időszak, aztán jön egy naaaaagy hullámvölgy. Ő nem enged, bocsánatot sose kér, én meg beleunok és ráhagyom, majd kisértődik. Szép az élet.

Elvileg júniusban kiderül nekik, hogy megmarad-e a suli, vagy átszervezik őket a járásban. Mivel nincs más lehetőségük, nyilván elfogadják az állást, bármit is dobnak eléjük. Apa kekeckedik a gondolattal, hogy megint belevágna a földművelésbe, de hát most elhagyni a járt utat a járatlanért... Gépek nélkül, tőke nélkül megint belevágni... Én támogatnám mindenben, amit kell, mindent elvégzek hozzá, a jogsit is ezért csináltam meg anno... De ebben a helyzetben a biztosat feladni a bizonytalanért tényleg necces, Fiatal Gazda Program ide vagy oda. Amúgy is meghúzza a nadrágszíjat a kormány, ráadásul mire odakerülnénk már a választások is lemennének, szóval ha ennek okán adnának engedményeket, már azt se tudnánk kihasználni. Whatev', majd lesz valami. Anyám szokta mondani, hogy a Jóisten majd megsegít, ahogy eddig... Reméljük.

Felvilágosítottak, hogy igazából minden tőlem függ... (nincs nyomás...) Mármint (jó esetben) még 3 évig koptatom az OEC-n a padokat, utána nem tudom mit kezdek magammal, de jó lenne Pestre menni rezidensnek. Vagyis most úgy érzem, ott jobb lenne nekem, nem tudom miért. A sebészet érdekelne a legjobban, és talán ott nagyobb valószínűséggel találnék olyan állást, ahol jól érzem magam. (Lehet túl sok kórházas sorozatot nézek) Anyámék persze oda jönnek, ahova én is megyek, szóval ha nekem Pesten lesz helyem, akkor jönnek Pestre, ha elhagyom az országot, jönnek velem. Ezzel még nincs problémám addig, amíg legalább 20 km választ el bennünket egymástól. Komolyan. Lázadó tinédzser koromban egy kontinens lett volna a minimum, szóval ezt fejlődésnek könyvelem el. Szeretem őket, de mikor hallom hogy azt tervezgetik, hogy majd eladják a földet és vesznek egy háromgenerációs házat Pest mellett, kifut a lábamból a vér... Hogy Anyámékkal lakjak 30 éves koromban? Jéééééééézus Mária, Szent József, valószínűleg előbb rágnám le a saját karomat!

 De ezzel még ráérek foglalkozni, majd akkor kiakadok rajta, ha aktuális lesz...

... ami mondjuk egy hamar nem is fog bekövetkezni, mivel még egy épkézláb kapcsolattal sem rendelkezem. Mióta is? Hűűűű, soha óta? Szánalom.

Van egy srác... 23 éves, magas, barna, kisportolt, jó a humora, van munkája, és még a szabadságvágyamat is megérti, hogy néha szükségem a távolságra és a magányra. Tökéletesen hangzik, ugye? Szerintem is, valamiért mégis bizonytalan vagyok...  Végül is, jó nekem egyedül, nem? Ez most rettenetesen hangzik...
Tudom, hogy vele jól  meglennénk, sőt, valószínűleg egy idő után több is lenne dologból, mert hosszú távon azonosak a céljaink...

Minden ugyan azokat a köröket futom le. De hát mit csináljak, ha ezeken rugózik állandóan az agyam? Ez tölti ki az életem, unalmas perceimben tervezgetem a jövőmet, mit hogy csináljak, ezt is Anyáméktól örököltem... Kiveszett volna belőlem minden Carpe diem? Csaknem...

;)

 http://lady-in-the-mirror.tumblr.com/

Enerválva, innerválva...

Azt hittem, majd csak év végén leszek kiégve, de azt hiszem már most kezdem elérni a tűrőképességem határát...

"Van, hogy előbb meg kell teremtenünk azt, aminek részévé szeretnénk válni."

Hülye szerencsesütik.

 

... és most megyek, és begubózok a takaróm alá, leengedem a redőnyt, lekapcsolom a villanyt, és átalszom a következő fél évet.


Ne ébresszetek fel.