Dühös vagyok, mérges, csalódott és annyira tudnék most sírni... Csak azért nem borulok rá bőgni az ágyra, mert nincs meg a bankkártyám, és ez még azok közé a problémák közé sorolható, amit talán képes vagyok kontrollálni és megoldani, ezzel pedig legalább minimálisan tompítom az elkeseredettségem...

Mindig is tudtam, hogy hármunk közül majd rám fognak maradni Anyámék, és nekem kell majd gondoskodni róluk. Kicsi korom óta ezt hallgattam, a családban mindig is ez volt a normális, így számomra se volt furcsa a gondolat. Illetve még most sem az.

Az már más, hogy május óta technikailag nekem kell főznöm az egész családra, és hogy szorgalmi időszakban is azért járok minden hétvégén haza, mert ki kell itthon takarítanom és meg kell főznöm rájuk a hétre, illetve magamra is. Ez nem normális. Ne értsetek félre, megcsinálom én nagyon szívesen, mert imádom látni, ahogy esznek, hogy ízlik nekik. Nagyon szeretem őket, de egyszerre örülök, hogy segíthetek és facsarodik a szívem, amiért segítenem KELL. Hiszen nem öregek még (53 és 54 évesek), de Anyám olyan szinten elhagyta már magát, hogy egyszerűen egy BUDI az egész lakás. Hét közben nem főz, nem mos, vagy ha be is rakja a gépbe a ruhát, nem veszi ki napokig.... Nem jöhet senki hozzánk, mert Anyám rögtön idegrohamot kap, ha valakit lát bejönni az ajtón, hiszen ő is tudja, hogy ez így nem stimmel. Ha elfogy a kaja, Papus egész héten tepertőn vagy szalonnán él, a kutyák naponta egyszer kapnak, ha kapnak szerencsétlenek. Bezzeg a kurva malacok...

És én ezt az egészet annyira mérhetetlenül szégyellem... És dühös is vagyok. Mert nem volt ez mindig így. 4-5 évvel ezelőtt, mikor a fiúk is egyetemre jártak, Anyám minden hétvégén ipari mennyiségű kaját tudott főzni. Itthon rend volt és tisztaság, amibe persze természetes volt, hogy mi is besegítettünk, de azért nem volt olyan, hogy egész egész háztartást magamnak kellett volna elvinnem. És emellett még csináljam az egyetemet, tanuljak a zh-kra, a vizsgaidőszakról már ne is beszéljünk... Sokszor képtelen vagyok összeegyeztetni a kettőt, és inkább a főzést és a takarítást választom, valószínűleg helytelenül, a tanulás helyett. Aztán persze nem alszom rendesen, annak ellenére, hogy holtfáradt vagyok, mert izgat az egyetem, mardos a bűntudat, ami megint úgy ment el a hétvége, hogy szinte alig tanultam valamit.

És persze hiába mondom én neki, hogy Anya, legyél már végre ANYA, az én anyám, ne pedig valami putriból szabadult szaros semmirekellő anyja, mintha  a falnak beszélnék.  Annyira bánt engem, hogy látom mellette Apámat tönkre menni, hogy látom, ahogy boldogtalanok, veszekednek, és Anya ahelyett, hogy leülne Apával beszélgetni, inkább a Jóban Rosszban választja, és kiküldi Apámat a szobából, mert őt jobban érdekli a hülye sorozata, mint a férje. Látom, ahogy most már mindketten az italba menekülnek, hogy sokszor bágyadtra isszák magukat, és te nem tehetsz semmit, csak állsz, és nézed tönkremenni őket.

Persze azért hétről-hétre megpróbálkozom egy beszélgetéssel. Hogy hagyd már a munkát a picsába, ezekért a kölykökért nem érdemes agyondolgoznod magad, meg se érdemlik... Meg hogy legyen már meg a prioritás, hogy család-otthon-munka, a kezdeti bólogatás után mindig jön a szöveg, hogy kell  a pénz, és ő amúgy sem képes úgy elvégezni azt a munkát, hogy az ne 100%-os legyen. Szóval inkább beáldozza a férjét, és inkább megmérgezni a családi légkört... Köszi Anyu...

Hiányzik az Anyám. Itt van mellettem, de még sincs itt nekem. Illetve mindenki másnak ott van, csak nekünk nem.

A jövő a jelenben van

"Ha valaki a múltbéli énjére mérges, mert nem találja a boldogságot a jelenben, ha valakinek egy ponton rossz irányt vett az élete, akkor nem azzal kell foglalkozni, hogy a múltban mit rontott el, nem az a lényeg. A fontos az, hogy a jelenből hogy hozhatnánk ki a legtöbbet.

Majdnem minden emberben van egy jövőkép, hogy hogyan látnák magukat mondjuk 10 év múlva. De néha annyira erős ez a vágy, hogy teljesen beáldozzuk a jelenünket, és ezáltal önmagunkat is a célért. Tehát nem baj, hogy a munkám/ életem most rossz, nem baj, hogy utálom a főnököm, mert egy rohadt alak, nem baj, hogy az, ami jelenleg kitölti az életem tönkretesz, és a legkiemelkedőbb szociális momentum egy héten a szombati X-faktor, mert egyszer, valamikr a távoli jövőben bizony KURVA JÓ LESZ MINDEN!!!!!!

Nem, ezt így nem lehet. 

És az egész gondolatmenet annyira emberi: beképzelten -vagy éppen naivan - azt hisszük, hogy PONTOSAN meghatározhatjuk, milyen lesz a jövőnk. Hát NEM.

Persze, jó, ha van egy stabil jövőképünk, ha van egy erős alap, amiért lehet, és kell is küzdeni, igenis kell érte szenvedni, dolgozni. De egy olyan holnapot kell akarni, amit ma is jónak látunk, amitől ma is boldogok vagyunk. Nem pedig csak leszünk."

Hát ennyire kötnek le a mikrobiológia gyakorlatok.

Napi ború

Imádom, hogy elvárják tőlünk, hogy mindent tudjunk egy tankönyvből. MINDENT! Például egy olyan 8 millió betűből álló, német hangzású kis sejt nevét, ami a belső füled legbelsőbb kis szegletében található, de persze csak az afrikai kontinens őslakosaina1/3-ában.
 

De ha mondjuk bedagadt a térded, vagy már hetek óta rettenetes fefájás gyötör, és megkérdezed, mit kellene tenned, na, arról fogalmam sem lesz.....

BRÉKING!!!

Csütörtökön reggel 8:57 perckor hivatalosan vége lett az első és egyben utolsó forgalmi vizsgámnak, ergo MEGVAN A JOGSIIIIIIIIMMMMMMM!!! Rettegj, Kelet-Magyarország! :D

Amúgy laza volt, részben szerencsén is múlott, mert jófejt vizsgabiztost kaptam, másrészt jó idő is volt, és eléggé összekaptam magam arra az egy órára. 6:30-tól volt a bemelegítő vezetésem, és fél nyolcig annnnnnnyira SZAR voltam, hogy azt el nem tudjátok képzelni, a létező ÖSSZES hibát elkövettem: ott állt a zebrán tőlem két méterre a gyalogos, és nem láttam, nem tudtam normálisan betolatni két kocsi közé, mert szabályosan összeért a sárhányónk, még orral sem tudtam rendesen beállni, a megfordulásról már ne is beszéljünk... Egy szóval egy katasztrófa voltam. De aztán valahogy mégis megtáltosodtam, és olyan párhuzamosan belőttem magam két kocsi közé, és olyan gyorsan és jól megcsináltam minden feladatot, hogy el se hittem. :D Szóval nálam jobban senki nem lepődött meg jobban, hogy sikerült, ezt elhihetitek. :D

Nah, szóval még most is akkor szmájli van az arcomon, mint egy franciaablak, öröm van és boldogság. :)) Holnap megyek az ATI-hoz a kis papírjaimmal, hogy kapjak egy nagyobb papírt, amivel aztán kikérhetem majd a jogsimat. :) Imádom a bürokráciát.

Otthon már azért vezettem a kis suzukit (psssssszzzt!), de hát az én kis városkámban összesen két zebra és egy lámpa van, szóval még csak esélyem sincs arra, hogy bárkiben is kárt okozzak. ;)

Elvittem Apát az egyik haverjához beadni valami cuccot, leparkolok a házuk előtt, kézifék behúz, minden. Apa visszajön, motor beindít, egyes, elindulunk. érzem, hogy kicsit húz az autó, nemrég jött szervízből, hmmm, fejvakargatás, szemöldökráncolás, nem baj, biztos állítottak rajta valamit, azért nem olyan dinamikus a menet. Már négyesben voltam, mikor észrevettem, hogy be van húzva a kézifék... :D Szóval azért még van hova fejlődni. :D

De azért az mindent elmond a kis suzukiról, hogy ez a kis drága még kézifék mellett is tudja negyvennel falni az utakat! :D