A kimondott szónak ereje van.

(Többet egy hét múlva.)

Update

Visszatértem. :) Életem legbrutálisabb nyolchetes vizsgaidőszakát letudva, 3 szigorlattal és két kollokviummal a hátam mögött, és végre elmondhatom, hogy igenis a szajhámmá tettem ezt a vizsgaidőszakot, és büszke vagyok magamra. :) Mert a harmadév a legnehezebb szóróév, és nekem minden vizsgám elsőre sikerült. Jó, van olyan, ami jobban is mehetett volna, de még így is 4,2 lettem, ami nagyon-nagyon jó. :))

Röviden tömören ennyi, lassan vissza kellene rendeznem magam a hétköznapokba, csak most ugye van ez a nagy nihil. Két hónapon keresztül volt egy menetrend: reggel nyolckor leültem tanulni, és este tízkor felálltam, csókolom. Senki nem zaklatott, néha főztem egy kávét vagy átszaladtam a boltba, de kb a napot nem láttam, most meg... Itt van ez a nagy szabadság, és ha tehetném, egész nap aludnék... :D

De nem lehet, mert fél hatkor kelnem kell a kis malackáimhoz etetni, meg a többi állatkát ellátni, locsolni kell és így tovább, tehát van munka, csak valahogy nehéz visszarázódni. :)

Meg még szoknom kell a tudatot, hogy megvan a 'D'. Megvan a fele. Úristen. Két olyan évem van még, amit aktívan töltök az egyetemen, aztán hatodév szigorlóévként, és kész, vége lesz. Basszus.

Reméljük a maradék 3 év már jobb lesz. :) Na megyek, mert már röfögnek a malackák. Ágyő. :)

0

Emlékszem, fiatalabb koromban mennyire érdekeltek a művészetek. Annyira csodáltam azokat az embereket, akik a kreativitásukat képesek voltak pénzzé tenni. Nagyon sokáig szimfonikus zenekarban szerettem volna fúvós lenni, szóval már öt évesen zeneiskolás lettem, és 8 éven keresztül koptattam a fúvósok hangszereit.
Emlékszem, egy nagy sikerem volt, mikor egy koncert után négyszer is visszatapsoltak. Valami böhömhossszú és nagyon nehéz darabot játszottam, valamilyen variációkat, és legalább 3 hónapon keresztül, minden áldott nap ezt gyakoroltam, ha kellett 4-5 órán át. Rettenetesen élveztem, hogy nem is kellett figyelnem, és a kotta olvasása közben az ujjaim már maguktól fogták le a megfelelő kis billentyűket, és a mozdulatok annyira beleívódtak az izmaimba, hogy a mai napig el tudom játszani, teljesen fejből ugyan ezt a darabot...
Viszont hamar rájöttem, hogy bár a zenét imádom, közönség előtt már nem szeretek szerepelni, inkább csak a magam szórakoztatására játszok. Tehát jobbnak láttam más álom után kutatni...

A technika, mechanika és építészet szeretete családi vonás, és tulajdonképpen ebben nőttem fel. Óvodába nem is jártam (biztos ezért vagyok ennyire alulszocializált...), inkább itthon gépészkedtem Apával. Képes voltam órákat eltölteni csak azzal, hogy leültem egy sámlira, és magam csendességében beolajoztam a kis alkatrészeket, vagy ledrótkeféztem a rozsdás szögeket. Együtt tervezgettük a különböző gépeket, néztem, ahogy hegeszt, ilyesmik. Rettenetesen bevonzott ez a világ, tehát innentől kezdve állandóan rajzolgattam, terveztem a különböző "épületeimet", megrajzoltam a házam alaptervét, és arról álmodoztam, hogy ha építész nem is leszek, de mindenképp ebben az iparban szeretnék dolgozni, pl mint belsőépítész.

A gyerekeknek hetente egyszer legalább felteszi valaki azt a kérdést, hogy mi szeretne lenni. És míg nagyon kicsi, mondjuk 10 éves koráig, addig bármit mond, mosolyognak rá. Aztán ahogy cseperedsz, elkezdenek megjegyzéseket fűzni a terveidhez, vagy szemeket meresztenek, pofákat vágnak. Nem a család, hanem azok az ismerős/ismeretlen nénik, bácsik, akikkel összefutsz az ABC-be menet. Valakit ez inspirál, másokat viszont arra késztet, hogy egy jobb választ találjanak ki. Hát az orvos egy határozottan jobb válasz.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egészen 19 éves koromig minden annyival egyszerűbb volt. Nem csak azért, mert egy burokban voltam, vagy mert nem épp elit iskolába jártam... Akkor még volt kitartásom, életcélom. Illetve utóbbi most is van, inkább csak erőm nincsen hozzá, életkedvem, akaraterőm. Valahogy olyan nagy a nihil, és nem érzem azt, hogy bármit is elértem volna.

Körülöttem olyan sok a különleges ember. Van egy barátnőm, aki gyönyörűen citerázik. Másik hihetetlen módon kommunikál az emberekkel, és képes bárkivel megtalálni a közös hangot. Van, aki remekel a küzdősportokban, anyanyelvi szinten beszél 3 nyelven, megint másik rendszeresen lefutja a maratont, vagy elképesztően jó tanuló, és mellette mégis van szociális élete.

És én? Én semmit nem tudok felmutatni. Van két nyelvvizsgám, egy ECDL bizonyítványom, ami rajtam kívül még kb 500 millió másik emberre igaz. Plusz ezek mind gimis érdemek. Mit tettem le az asztalra, mióta egyetemista vagyok? SEMMIT. Tényleg SEMMIT, az Ég egy adta világon. Nekem csak az álmaim vannak, de erre nem lehet építkezni.
Nem vagyok nagyon jó tanuló, nem vagyok benne az élmezőnyben, csak úgy elvegetálok. Szociális életem a padlót nyaldossa, utazni nem szoktam, pedig elnézve, mennyi időt baszok el felesleges dolgokra, már Magyarországot rég bejárhattam volna. Mindig ugyan azokkal az ismerős emberekkel nyekergek, ugyan azokon az ismerős témákon, monoton az életem. Tökéletesen és végérvényesen elégedetlen vagyok magammal.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tudjátok, mit szeretnék? Tudom, hogy már ezt egyszer írtam, hogy rájöttem, mire lenne IGAZÁN szükségem: EGY ÉVRE.
Egy teljes évre, mikor csak és kizárólag magammal törődök. De nem a gép előtt zsibbadva, hanem intellektuálisan. Teljesen és tökéletesen egyedül. Rendbe tenném a testem, a lelkem, végre átgondolhatnám mindazt, amit már február óta nem tudok, amit azóta temetek magamban, mert nem merem előkaparni. És állítom nektek, hogy az az ominózus februári esemény az oka annak, hogy ennyire nullán vagyok. Nagyon meg kellene ezt beszélnem valakivel, egy ismeretlennel. Még arra is gondoltam, hogy elmegyek egy pszichológushoz... (Úristen...)

Már megint az álmodozás... Úgyse lesz ebből semmi, és hogy miért? Mert nem merem kidurrantani a buborékot magam körül... Pedig tudjátok mit? Jobban járnék. Most benne vagyok ebben a burokban, ami fenntartja a látszatot, hogy viszonylag normális az életem... Viszont a buborék mögött ott van minden más, ami tényleg érdekelne. A rengeteg lehetőség, és mennyi minden, amit megtapasztalhatnék! Legszívesebben borítanék, felköltöznék a hegyekbe pár hónapra, és ott laknék, míg rendbe nem jövök. Kicsit olyan lenne, mint egy zarándok út. Eleinte biztos nehéz lenne, de minél tovább lennék fenn, annál jobban tudnék végre gondolkodni, és talán nem lenne ennyire frusztrálóan monoton minden. Néha azt veszem észre, hogy már nem is gondolkodom a válaszaimon, csak kimondom őket. És akkor kapok magamhoz, hogy na, Zsuzsika, azért térj már vissza a Földre, mert ez ijesztő!

Ilyenkor tudom megérteni Apámat. Anyám egy végletekig földhözragadt nő, aki az álmodozást mélyen megveti, rémesen realista. Apám viszont... Ő az örök álmodozó, aki fél évig képes egy problémán gondolkodni, aki mindig mindent túlmisztifikál, túlmagyaráz és gondol, és aki már számtalanszor kidurrantotta a buborékot, de mégsem lépett ki, mert Anyám mindig megállította.

Az a baj, hogy mégis érdekel, ki mit gondol rólam... Egy kibaszott álszent alak vagyok, mert mindenkinek azt mondom, szarjátok le, más mit mond, közben meg ez a legnagyobb keresztem, hogy túlzottan függök mások véleményétől. Részben ezért mentem orvosira is, hogy mások megbecsüljenek. Ezért nem merek borítani, mert mit gondolnak majd az emberek? Nem csak rólam, Anyámékról is? Pedig most komolyan, ki a faszt érdekel, mi történik velem? Valójában senkit, csak én gondolom azt, hogy ha ott hagynám egy évre az egyetemet, bárkinek is feltűnne. Rohadtul nem érdekelné az embereket, mert nem számítok annyit, csupán az egóm kívánja ezt.



Óóó, baszki. To be continued...

Lao-Ce szabadfordításban...

... avagy szeresd meg nyelni a szart.

Tehát amit nem tudsz legyőzni, azt tedd a barátoddá.

Egy okos ember megkérdezte tőlem, mi az amire vágyom, de úgy igazán? Mi az,a mivel a legelégedetlenebb vagyok?

Rögtön az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne utazgatni kicsit, mennyire jó lenne tényleg ÉLNI, úgy, ahogy az egy 21 évesnek illene. De aztán rájöttem, hogy nem ez tenne boldoggá igazán, hanem a kontroll. Az, ha végre visszakapnám az életem feletti irányítást. És nem, ezt nem az egyetem vette el tőlem. Az egyetem csak diktál egy tempót, amihez nekem kellene alkalmazkodnom úgy, hozzá igazítom a saját igényeimet. Mert igen, lehetséges lenne.

A gyeplőt én engedtem ki a kezemből, egyes-egyedül én. Foghattam, szoríthattam volna, de a könnyebb utat választottam, mint ahogy mostanában mindig is igyekeztem, mert túl nyúl voltam szembesülni a problémákkal. Nem egy vonzó tulajdonság.

Nem érzem magam 21 évesnek. Sose éreztem magam annyinak, mint amennyi éppen vagyok, de ha kellett, képes voltam az életkorom mögé bújni akár kifogás gyanánt. "Óóó, ráérek még erre, majd megcsinálom, túl fiatal vagyok", stb. pedig ez csak egy állapot, minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy ne legyek fiatal. Aztán öreg koromban meg majd sírok, amiért öreg vagyok? Nem tűnik a legjobb tervnek.

Sok mindent tapasztaltam ezalatt a pár hónap alatt érzelmileg. De semmi olyan konklúzióra nem jutottam, amit eddig ne tudtam volna, egyszerűen csak arra, hogy gyenge vagyok, lusta, fáradt, kiégett és demotivált. Örök halasztgató és még sorolhatnám a negatív tulajdonságaimat, amiket utálok. De valahogy most mégsem vagyok még depiben emiatt, mert arra is rájöttem, hogy ezek közül mind olyan, amin változtathatok, és azt hiszem éppen ez az, ami rádöbbentett arra, hogy nem is olyan nehéz visszakapni a kontrollt. Mert az végig karnyújtásnyira van, csak szépen centinként kell haladni, hogy újra kézbe vegyem.



Mellesleg nem kell erőlködnöm, hogy megszeressem. Azt hiszem, mindvégig szerettem.

Masszív-masszív nyekergés következik, megtekintés csak saját felelősségre!

Naszóval. Szokás szerint vizsgaidőszak közeledtével egyre háklisabb és g*cibb vagyok, és ha nincs minden rendben vagy írok, vagy hisztizek. Múltkor már azon is kiakadtam, hogy A. megette a magvas kenyerem. Jah, csak a gyújtószikra kell és robbanok.

Ilyenkor mindig azt érzem, hogy az elmúlt 14 hetet tökéletesen és visszavonhatatlanul elbasztam. De ezt minden vizsgaidőszak előtt eljátszom, nem újdonság.

Tanulok, de nem haladok sehova, a patkó lenne az első, 9-10 környékén. Aztán mikró, klinkém és dékánin belgyógy. Azt akarják, hogy 7+1 hétbe sűrítsek be  szigorlatot (amiből a patkó érvágós, és egy szarszemétszar banda vizsgáztat), plusz egy belgyógy vizsgát. Aztán meg még három hét gyakorlat.

És hogy ez mit jelent? Két fő dolgot: egyrészt a következő két és fél hónap maga lesz az eleven pokol, sok sírással, hisztivel, nyafogással és átkozódással. Másrészt megint elveszik a nyaram 70%-át, ami azt jelenti, hogy kb 2 hetem marad szabad, és ezt valószínűleg mindent otthon kell töltenem, mert vigyázni kell az állatkákra. Ergo ezen a nyáron sem megyek Prágába.

Mivel keleten a helyzet változatlan, és továbbra sincs pasim (gyanítom, hogy minimum egy 10 milliós nagyvárosban kellene élnem ahhoz, hogy egy normális hím elhívjon randira), így a felgyülemlett feszkót torna, tae bo, és futás formájában vezetem le. Aminek így pár hét elteltével érdekes módon már látom is az eredményét, lassan olyan izmos leszek, mint Hulk. BAAAAAAAAAAAAHHHH!!!

Mellesleg remélem, hogy a Jóisten, vagy univerzum, vagy tudjaatököm kicsoda nem szórakozásból kínoz, és hamarosan a szívszerelmem ölében kötök ki. Különben tényleg Hulkká változom!!! (Vagy leszbi leszek, ez is benne van a pakliban.)

Jaj, ezt tudom, hogy már valamikor leírtam, de újra megtörtént, és nem tudom feldolgozni:  egy barátnőm nemrég azt mondta, hogy túl nagy igényeim vannak, ha párkapcsolatról van szó. Pedig külsőre aztán abszolút nem várok el sokat, elég ha magasabb nálam, olyan 15-20 centivel. (És sajtot lehet reszelni a hasán, hah. :D) Ennyi. Aztán már inkább úgyis a belső értékek a lényegesek, hogy legyen kedves, megértő és, legyen humora és legyen kellően határozott, legyenek céljai. Én komolyan nem értem, hogy ezek valóban olyan kérések? Ezekben semmi extra nincsen az én szememben.

Jó, nem rugózok ezen tovább, már én is unom.