Brainstorming

Össze kellene izzadnom valami normális dizájnt. Újévi fogadalmaim egyike, hogy legalább heti egyszer írok ide valamit, ahhoz meg illene valami szépet összehegeszteni. Nyönyönyönyö...

A Sors fintorog...

Szigó előtt kiraktam egy Weird Al számot fészen, ami a hasnyálmirigyről szól, és csak most tűnt fel, hogy amúgy azt húztam komplexen is. Heh. :)

O.O

Két napja gyarló módon rákattintottam valamire fészbukon, amire nem kellett volna, és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy egy 'Badoo' nevezetű társkeresőnek látszó ismeretlen terepen járok.

Alig voltam fenn pár perce, azonnal kaptam vagy húsz üzenetet, aminek 3/4-e ugyanazzal az unalmas sablonszöveggel kezdődött: "szija lene kedved isemkedni?!".

Uhh.

Kissé viszolygok az efféle ismerkedési formától. Egyrészt nem látod szemtől szembe az illetőt, nincs meg az első benyomásod, nem hallod, ahogy beszél, nem látod a mimikáját, az egész olyan bizonytalan. Másrészt nekem ez túl intenzív, és túl személytelen. Szinte mindenki azonnal követeli a személyes találkozót, 'hol vagy', 'merre laksz', 'pontosabban', nem képesek elfogadni, hogy talán nem akarsz első blikkre kiadni minden információt magadról egy idegennek... 

Persze vannak az üdítő kivételek. Egy francia sráccal például remekül elbeszélgettem, de volt egy magyar is, aki határozottan szimpi volt, és még egy pillanatra az is eszembe jutott, mi lenne, ha egy percre annyira tettre kész nővé válnék, hogy...

És ekkor jutott eszembe az, hogy miért ne lehetnék én is érett, vagy ha az nem is, legalább tettre kész?! Húsz éves vagyok, soha nem volt normális kapcsolatom, mikor kóstolgassam a férfiakat, ha nem most?!

Eddig valahogy mindig visszatartott valami. Az elveim?

De az elvek is olyanok, mint a fing: addig tartod, ameddig tudod. Belefáradtam, hogy  jókislány legyek, aki nem kezd ki ismeretlen férfiakkal, aki nem engedi, hogy tánc közben hozzásimuljanak, vagy meghívják egy italra, elkérjék a számát, fészen a nevét.

A lehetőségeket akkor kell megragadni, amikor adódnak, nem? Elegem van már az egyedüllétből, az állandó hiányból, abból, hogy várom a szőke hercegem, aki cseszik jönni. Csessze meg, várja a halál, beérem én a kis apródokkal is, ha megadják azt, amire szükségem van...

Najó, ezt csak úgy írtam...

Szomorú...

...de rá kellett jönnöm, hogy a bikém és én nem alkotunk összeillő párost.


The story of my life.

Kezdetben volt a nagy üresség. Aztán Isten megteremtette a földet, az eget a csillagokat, az állatokat, a növényeket, az embert. Az ember elkezdett fejlődni, szaporodni, jöttek a találmányok, kialakult egy rendszer. 

Államok, egészségüggyel, valutával és oktatással. Tehát Isten megteremtette az iskolákat. Így lett az oecé is gyerekek. Egyeseknek Isten áldása, nekem konkrétan Isten csapása, ami megkeseríti az életemet, és egy kezemen meg tudom számolni, mennyi jót tett velem.

Kezdetben még azt gondoltam, azért szopok ennyit, mert biztos azt akarja, minél jobb orvos legyen belőlem. De aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem. Kurvára nem akar ő semmit. Az élet szimplán szar és igazságtalan.

Tehát így állunk: jelenleg dühből tanulok, és közben bőszen szidom pocfej zsófi anyját. (igen, KISBETŰVEL!!!)