Enerválva, innerválva...

Azt hittem, majd csak év végén leszek kiégve, de azt hiszem már most kezdem elérni a tűrőképességem határát...

"Van, hogy előbb meg kell teremtenünk azt, aminek részévé szeretnénk válni."

Hülye szerencsesütik.

 

... és most megyek, és begubózok a takaróm alá, leengedem a redőnyt, lekapcsolom a villanyt, és átalszom a következő fél évet.


Ne ébresszetek fel.

Dühös vagyok, mérges, csalódott és annyira tudnék most sírni... Csak azért nem borulok rá bőgni az ágyra, mert nincs meg a bankkártyám, és ez még azok közé a problémák közé sorolható, amit talán képes vagyok kontrollálni és megoldani, ezzel pedig legalább minimálisan tompítom az elkeseredettségem...

Mindig is tudtam, hogy hármunk közül majd rám fognak maradni Anyámék, és nekem kell majd gondoskodni róluk. Kicsi korom óta ezt hallgattam, a családban mindig is ez volt a normális, így számomra se volt furcsa a gondolat. Illetve még most sem az.

Az már más, hogy május óta technikailag nekem kell főznöm az egész családra, és hogy szorgalmi időszakban is azért járok minden hétvégén haza, mert ki kell itthon takarítanom és meg kell főznöm rájuk a hétre, illetve magamra is. Ez nem normális. Ne értsetek félre, megcsinálom én nagyon szívesen, mert imádom látni, ahogy esznek, hogy ízlik nekik. Nagyon szeretem őket, de egyszerre örülök, hogy segíthetek és facsarodik a szívem, amiért segítenem KELL. Hiszen nem öregek még (53 és 54 évesek), de Anyám olyan szinten elhagyta már magát, hogy egyszerűen egy BUDI az egész lakás. Hét közben nem főz, nem mos, vagy ha be is rakja a gépbe a ruhát, nem veszi ki napokig.... Nem jöhet senki hozzánk, mert Anyám rögtön idegrohamot kap, ha valakit lát bejönni az ajtón, hiszen ő is tudja, hogy ez így nem stimmel. Ha elfogy a kaja, Papus egész héten tepertőn vagy szalonnán él, a kutyák naponta egyszer kapnak, ha kapnak szerencsétlenek. Bezzeg a kurva malacok...

És én ezt az egészet annyira mérhetetlenül szégyellem... És dühös is vagyok. Mert nem volt ez mindig így. 4-5 évvel ezelőtt, mikor a fiúk is egyetemre jártak, Anyám minden hétvégén ipari mennyiségű kaját tudott főzni. Itthon rend volt és tisztaság, amibe persze természetes volt, hogy mi is besegítettünk, de azért nem volt olyan, hogy egész egész háztartást magamnak kellett volna elvinnem. És emellett még csináljam az egyetemet, tanuljak a zh-kra, a vizsgaidőszakról már ne is beszéljünk... Sokszor képtelen vagyok összeegyeztetni a kettőt, és inkább a főzést és a takarítást választom, valószínűleg helytelenül, a tanulás helyett. Aztán persze nem alszom rendesen, annak ellenére, hogy holtfáradt vagyok, mert izgat az egyetem, mardos a bűntudat, ami megint úgy ment el a hétvége, hogy szinte alig tanultam valamit.

És persze hiába mondom én neki, hogy Anya, legyél már végre ANYA, az én anyám, ne pedig valami putriból szabadult szaros semmirekellő anyja, mintha  a falnak beszélnék.  Annyira bánt engem, hogy látom mellette Apámat tönkre menni, hogy látom, ahogy boldogtalanok, veszekednek, és Anya ahelyett, hogy leülne Apával beszélgetni, inkább a Jóban Rosszban választja, és kiküldi Apámat a szobából, mert őt jobban érdekli a hülye sorozata, mint a férje. Látom, ahogy most már mindketten az italba menekülnek, hogy sokszor bágyadtra isszák magukat, és te nem tehetsz semmit, csak állsz, és nézed tönkremenni őket.

Persze azért hétről-hétre megpróbálkozom egy beszélgetéssel. Hogy hagyd már a munkát a picsába, ezekért a kölykökért nem érdemes agyondolgoznod magad, meg se érdemlik... Meg hogy legyen már meg a prioritás, hogy család-otthon-munka, a kezdeti bólogatás után mindig jön a szöveg, hogy kell  a pénz, és ő amúgy sem képes úgy elvégezni azt a munkát, hogy az ne 100%-os legyen. Szóval inkább beáldozza a férjét, és inkább megmérgezni a családi légkört... Köszi Anyu...

Hiányzik az Anyám. Itt van mellettem, de még sincs itt nekem. Illetve mindenki másnak ott van, csak nekünk nem.