Esz-éjdzs-áj-tí

Máskor emlékeztessen valaki, hogy szerelmi ügyekben a megérzéseimre hallgassak, ne pedig az eszemre. Úgy legközelebb talán elkerülhető lesz az olyan nevetséges és groteszk szakítás, amit csütörtökön kellett átélnem, és amit valószínűleg egy pasim se lesz képes felülmúlni. :D

Rettenetes volt, több szempontból is:

1) kénytelen voltam a Klinikában elintézni a dolgot, mert már majd eldurrantam

2) V. úgy viselkedett mint egy hisztis öt éves: csapkodott, fejhangon sipítozott

3) úgy elrohant, hogy nem is tudtam vele beszélni. A telefonját is folyamatosan kinyomta, így kénytelen voltam vele E-MAIL-BEN (!!!) szakítani, mert egyszerűen nem hagyta, hogy végigmondjam a jól kigondolt kis monológomat...

4) a két órán keresztül írt tömör gyönyör levelecskémre (tényleg jó lett, szerintem meg is tartom, mert jól jöhet még :D) sikerült annyit összeizzadnia, hogy "oké, igyekszem úriember módjára elsimítani a dolgot, de legyél te is kíméletes". Mondom EEHHH?! Az 'úriember' fogalmától kb annyira volt a csütörtöki viselkedése, mint Makótól Jeruzsálem... Cöh.

Szóval éjfélkor ott álltam a Klinika közepén, most már szinglin, és hálát adtam a Jóistennek, amiért nem húztam tovább dolgot. Ugyanis elnézve a helyzetet, belém több tesztoszteron és tartás szorult, mint ebbe a srácba...

Nah, hát ez lenne két és fél hónapnyi rekordhosszúságú kapcsolatom rövid története. Egy tapasztalattal (és egy rosszakaróval) több, és most egy darabig tényleg nem akarok senki komolyabbat, még akkor se, ha itt a tavasz és a hormonjaim cigánykereket hányva követelnék.

Helyzetjelentés

Általában a dolgok nehezebbik oldalát sikerül megfognom, miközben folyamatosan a könnyebb út után vágyakozom, aztán persze a végén rájövök, hogy így volt jó. Most is ebben reménykedem, bár már egy ideje nem érzem azt, hogy jó helyen lennék.

Folyamatosan nézegetem a németországi/ausztriai munkákat. Elsősorban takarítói, szobalányi, mosogatói állásokat. Ha sikerülne nyárra szerezni melót, Isten bizony, kimennék. Havi 1000 euró nagy pénz, egy jó időre elfelejthetném a pénzügyeimet, az biztos...
Anyám erre mindig azt mondja, hogy nekik rosszul esik, hogy ki akarok menni, mert ezek szerint elégedetlen vagyok azzal a pénzzel, amit adnak nekem... Isten látja fekete lelkem, szabályosan bűntudatom van, ha kérnem kell tőlük. Utálok lejmolni, ezt ők is tudják, ezért akarok kimenni dolgozni. Nemhogy örülnének, egyik fiúnak se fordult meg soha a fejében, hogy elmenjenek nyaranta akár csak sima diákmunkára. Most miért baj az, hogy lassan szeretnék önállósodni anyagilag is? Ki érti ezt...

A legnagyobb félelmem az, hogy ha egyszer kimennék, nem is jönnék vissza. Hazajönnék,elvégeznék egy masszőr tanfolyamot, vagy kozmetikust, megtanulnék jobban németül, és visszamennék dolgozni. Illlllllyen kicsi választ el tőle. Tanulom ezt a szaros neurót, már belülről viszket a szemem és tököm tele van, hogy ennyi sok szart kell tanulnom. Eddig mindig azzal biztattam magam, hogy már csak másfél év, és jöna  kánaán, a negyedév, végre lesz normális szociális életem, bulizhatok, szórakozhatok, lazíthatok, egyszóval élhetem a NORMÁLIS egyetemisták élet, és nem kell majd 24/7 szopni. De ettől még 3 vizsgaidőszak, és vagy öt szigorlat választ el, legjobb esetben is...

Olyan jó lenne, ha Viktorral se csak kétheti egyszer, vagy egyszer se tudnánk talizni, így talán még esélyem is lenne kicsit megismerni... Olyan, mintha távkapcsolatban élnék.

Na jó, nem nyefegek tovább. Beteg is vagyok, elegem is van. Jövőhéten három demóm lesz, mindegyik az első két napban, és mindhármon meg fognak húzni. Hell yeah!

86 év méltatlan lezárása...

Annyira borzasztó, mikor valaki egyszerűen képtelen meghalni, pedig az már megváltás lenne. Mikor annak ellenére, hogy már a szellemed egy másik világban van, még mindig be vagy zárva a testedbe, ami már csak egy börtön, egy lassan, és kínosan leálló gépezet...

Sokszor nagyon csúnya haláltusát produkál az életösztön...