Szomorú...

...de rá kellett jönnöm, hogy a bikém és én nem alkotunk összeillő párost.


The story of my life.

Kezdetben volt a nagy üresség. Aztán Isten megteremtette a földet, az eget a csillagokat, az állatokat, a növényeket, az embert. Az ember elkezdett fejlődni, szaporodni, jöttek a találmányok, kialakult egy rendszer. 

Államok, egészségüggyel, valutával és oktatással. Tehát Isten megteremtette az iskolákat. Így lett az oecé is gyerekek. Egyeseknek Isten áldása, nekem konkrétan Isten csapása, ami megkeseríti az életemet, és egy kezemen meg tudom számolni, mennyi jót tett velem.

Kezdetben még azt gondoltam, azért szopok ennyit, mert biztos azt akarja, minél jobb orvos legyen belőlem. De aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy nem. Kurvára nem akar ő semmit. Az élet szimplán szar és igazságtalan.

Tehát így állunk: jelenleg dühből tanulok, és közben bőszen szidom pocfej zsófi anyját. (igen, KISBETŰVEL!!!)

No one is going to love you,

 if you don't love yourself.

Thoughts...

Ahogy nézegetem az idősebb ismerőseim képeit fészbukon -szánalom, tudom, nem kell még csak GONDOLNI sem!-, és látom, mennyi mindent csináltak, hány helyen jártak és mennyi élménnyel gazdagodtak a 20-as éveik alatt, az jut eszembe, hogy mégis MIKOR lesz nekem arra időm, hogy én ezeket ugyanúgy átéljem?!

Mikor fogok én csak úgy marhulni a haverokkal, mikor fogok normálisan megtanulni angolul, spanyolul, mikor fogok világot járni, rengeteg embert megismerni, PS-t kitapasztalni, olvasni, rajzolni, rendesen zongorázni, hőlégballonozni, szökőkútban fürdeni, barátokkal csak úgy egy hétvégére felugrani a hegyekbe, színházba, koncertre, moziba menni, pizzát sütni, piknikezni, vagy csak nyugodtan, minden izgalom meg idegesség nélkül meginni egy finom csésze teát, és lerogyva a fotelbe rácsodálkozni a világra?

Mégis, mi a Szűz Mária lesz így az életemmel?

Csak most gondoltam bele, úgy igazán...

Örö' bódottá'!

És eljött az este, és hatalmas mákkal, de túléltem, és KILENC pontot kaptam! Fuckyeah! :D


Hazajöttem, és FÁÁÁÁÁÁÁZOMMMM... Vagy tényleg rohadt hideg van errefelé, vagy csak elvárosiasodtam, és már hozzászokott habtestem a debreceni melegebb klímához? Hunóz... Minden esetre úgy gondoltam, ne csak én vacogjak, érje el az ősz a blogot is, szóval gyors összedobtam egy őszi dizájnt. :)



Amúgy nagyon kellett ez már nekem. Mármint ez az ötös, és anatból. Jót tett az önbecsülésemnek. Az utóbbi hetekben/napokban már komolyan utáltam minden egyetemmel kapcsolatos dolgot, és tényleg ott tartottam, hogy otthagyom, ha még egyszer rosszul sikerül valami...

De most öröm van. :) És innentől már csak jobb lesz. :) /NOT/

;D

Még egy musculus, nervus, vagy frenulum, és kettéfejelem az asztalt...

Csak lenne már csütörtök este...

És elkezdődött kéremszépen. Sírógörcsök, hisztéria, körömrágás, kávé, zöldteakapszula és négy órás alvásidő.




Ha most csütörtökön megbukok, én még aznap délután hazamegyek. Halál komolyan mondom. Ha kell, biciklivel.

Ati ma azzal jött, hogy sürgősen kell szereznem magamnak egy pasit, vagy legalábbis meg kell dugnom valakit, mert ő ezt már nem tudja nézni. 

Aztán tíz perc múlva visszatértem a katatóniából, és egy halk b****g kíséretében nyugtáztam, hogy ezek szerint szarabb a helyzet, mint gondoltam...

Kávéfüggőségem az eget verdesi. Fogytam négy kilót az elmúlt pár napban, annyit tanultam, hogy már belülről viszket a szemem (vagy ez már inkább az őrület jele?), napi 5 órákat alszom és már tényleg nem vagyok normális.

Borzasztó antiszoci vagyok és rossz társaság. A barátaim egyre messzebb kerülnek tőlem, ami teljes mértékig az én hibám. Hisz' ki akarna egy rosszkedvű, melankólikus csajjal együtt lenni, és hallgatni a hisztijeimet, mközben ők is ezen mennek keresztül ? Tehát más, vidámabb társasághoz csapódnak, és én ezt maximálisan megértem és elfogadom. Én is utálom magamat, ők akkor mit szólnának?

Hát ennyi. Siratom méltóságom megmaradt hamvait... Sebaj, holnap legalább kisírhatom magam...

The ugly truth...

Sajnos be kell látnom, hogy nem vagyok a legokosabbak között. Sőt, jelenleg éppen hogy csak a "futottak" kategória közepén érzem magam, átlagon aluli teljesítménnyel. És szégyellem, hogy nincs annyi szorgalmam és kitartásom, hogy felküzdjem magam a jobbak közé, szégyellem, hogy anno valamikor még maximalista voltam, tök sok dolgot, tök rövid idő alatt megcsináltam, ma meg már szinte semmire nem emlékszem abból, amit régen tanultam. A régiekhez már nem értek, ehhez meg még nem értek. Utálom, hogy már semmi kimagaslót nem tudok felmutatni, és utálok ennyire átlagos lenni. És még jobban utálok SZEMBESÜLNI azzal, hogy ennyire átlagos lettem...

Sunshine in my life :)

Halköz.

Igaz szerelem a miénk. 

:)